„Három dologgal dicsekhetem: először, hogy a bibliát már tizenhétszer átolvastam; másodszor, hogy feleségemen (Lorántffy Zsuzsánnán) kívül más szépség sohasem érdekelt; harmadszor, hogy bor soha meg nem tántorított” – idézte I. Rákóczi Györgyöt Szűcs István 1871-ben megjelent, Debrecenről szóló monográfiája. Az idei október is emlékezésekkel telik – mint minden évben. A megszokottakhoz képest – köztük a nemzeti gyásznap, valamint a forradalom és szabadságharc – a hónap második hetében a „bibliás őrálló fejedelemről” is megemlékeztünk halálának 375. évfordulóján.

Rákóczi mély hittel sokat tett Erdély fejlődéséért, valamint a református egyházért és oktatásért. Emlékeztünk rá olyan politikai vezetőként, aki számára fontos volt a hite, és aki életét, döntéseit – bár ő sem létezhetett hibák és bűnök nélkül – meghatározta református kegyessége. Az emlékezésnek nagy jelentősége van az ember életében. A múlt ismerete és a történelmi tapasztalatok nélkül ugyanis nem tudjuk helyesen megélni a jelent, valamint a jövőnkre sem lennénk képesek megfelelően előretekinteni.

A példamutató személyek és tettek utat mutathatnak nekünk abban is, milyen megoldásokat válasszunk egy-egy helyzetben. Különösen manapság van nagy szükségünk a múlt tapasztalataira, amikor egyre több válsághelyzettel találkozunk a világban. A hónap elejétől ismét háború zajlik a Szentföldön, és már Európában is újra terrortámadás szedte áldozatait. Az ukrán–orosz háborúról mintha kevesebbet beszélnénk, de nem ért véget: naponta halnak meg emberek a fronton, miközben a harcoló felek folyamatosan újabb fegyvereket vetnek be. Egyre inkább azt tapasztalhatjuk, hogy az ezredforduló ma már békésnek számító időszaka után mintha gyorsuló ütemben válna egyre zavarosabbá a körülöttünk lévő világ – amelynek, ha nem is közvetlenül, mi is részesei vagyunk.

Bár igaz az is, hogy a kommunikáció felgyorsulását hozó médiafejlődés miatt is mindenről azonnal értesülünk, a mai új technikák következtében sokszor bizonyosan nem is a valóságról. Társadalomtudósok szerint világrendszerváltás zajlik a szemünk előtt: a hidegháború kétpólusú világrendje után egypólusú jött létre az Amerikai Egyesült Államok vezetésével, most pedig egy számunkra tapasztalati szinten ismeretlen, de korábban évszázadokig fennálló úgynevezett multipoláris (több központú) világrend van kialakulóban Kelet-Ázsia és a globális dél egyre nagyobb szerepvállalásával. , Ebben a felbolydult helyzetben érkezünk el október utolsó emléknapjához, a reformáció ünnepéhez.

Október 31. kapcsán eszünkbe juthat Luther 95 pontja, Zwingli és Kálvin tanai, a bibliafordítások megjelenése. De mindezeken túl talán arra is érdemes gondolnunk, hogy az egyház reformációja nem egyszeri esemény volt, hanem folyamatosan zajlik (ecclesia semper reformanda est). Az emlékezés mellett tehát fontos hangsúlyoznunk az állandó megújulást. A lényeg mindazonáltal mégiscsak abban rejlik, amire Ravasz László is felhívta a figyelmet egyik prédikációjában: „Kálvinnak szokása volt ihletett és emelkedett pillanatokban lekapni fejéről fekete bársonysapkáját, s az áhítat hangján elkiáltani: Soli Deo gloria! (Egyedül Istené a dicsőség!).