Az idősödést még éppen csak elkezdtem. Egyelőre még javában munkavállaló vagyok, kisiskolás gyereket is nevelek a nagyobbak mellett, soha nem volt ennyi dolgom, az utóbbi hétvégén is úgy kellett egy órát ellopnom feladataim elől, hogy – kardioedzésként – felfussak a közeli hegyre… Merthogy ez egyelőre, hála Istennek, nagyon megy.

Szóval ez még távolról sem látszik öregségnek – de azért Kosztolányi Dezső Ha negyvenéves… című versére újra rábukkanva már kicsit sóhajtok. Bizony elég régen volt, amikor azonos korúan olvastam, és még romantikusnak éreztem a sorait: „Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel / egyszer fölébredsz és aztán sokáig / nem bírsz aludni. Nézed a szobádat / ott a sötétben. Lassan eltűnődöl / ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, / mint majd a sírban. Ez a forduló az, / mikor az életed új útra tér.”

A halál gondolata már nem romantikus nekem, de bölcselkedni se késztet. A francia egzisztencialista író, Camus megállapítása, miszerint a filozófiának egyetlen lényeges kérdése van, a halál problémája, újonnan született, bibliás emberként nem túlzottan csillog már elmém horizontján. Sokkal többet mond nekem az egyik zsoltár – amelyet Károli fordításában tanultam meg valaha – utolsó két verse, isteni ígérete: „Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.”

Szóval ez itt egy hívő, deresedő hajú, ám nem nyugdíjas lapíró rövid, személyes tűnődése az öregedésről. Szerkesztői kérésre készül, de olyan valaki írja, aki gyerekkorától kezdve szívesen üldögél és beszélget öregekkel, szereti fölkeresni, meghallgatni őket, és ebben még az idősotthon szobáinak szúrós szaga sem zavarja. Olykor mélyebb szépséget lát meg egy végső lehanyatlás előtti bütykös kézben, mint egy kis kacsóban. E cikk szerzője ráadásul előre átélt valamit az „átköltözésközeli” helyzetekből, amikor egy majdnem halálos baleset miatt teljes hónapon át kellett elfogadnia intenzíves nővérek gondoskodását és tanulni a végtelen elesettséget…

Az említett kórházi tartózkodásban persze ott volt a felépülés esélye, ezért nem az a fajta harc volt, amelyben kizárt a győzelem, legalábbis testi vonalon. Hiszen az idősödés során feltartóztatni nem, csak lassítani lehet a szervek, ízületek romlását, az egészség, majd akár a tudat belső birodalmának összeomlását.

Hadd ne járjak utána, hogy a legújabb mértékadó kutatások szerint mikor kezdenek pusztulni az idegsejtek, mikortól sorvad, zsugorodik az agy, átlagosan hány éves kortól kezd veszíteni egy ember az izomtömegéből és évi hány százalékot, mikortól nem termelődik az ízületek közötti kenőanyag, egyáltalán, mi ez a titkos kiszáradás, összeaszás, amelynek következtében szép lassan madárcsontú öregek leszünk, ha megérjük. Időpazarlás tárgyam szempontjából, hogy utánaolvassak, többet tudott-e meg szemernyivel is az orvostudomány az öregedés genetikai és sejttani rejtélyéről az utóbbi években. Tény, hogy nő talán előbb, férfi később, de úgy találkozik egy tükörben a saját arcával, hogy amit ott lát, kellemetlen: már nem úgy feszül arccsontjain a hús, nem olyan sekélyek a ráncok, ahogy azt képzelte önképe vagy emlékei alapján. Egy pillanatra megesik a szíve önmagán.

Egy pillanatra? Sok korosodó nem tud megbékélni új külsejével, viaskodásba kezd, és még nem a közelítő halállal, csak az ifjúság fényének fokozatos eltűnésével. Van, aki görcsösen vonzó szeretne lenni-maradni; van — férfi —, aki szexuális késztetését, potenciáját félti. Mi más volna a kapuzárás előtti pánik, amelyről korábban csak hallott? S nem lehet-e sajnos, hogy egy férj, legyen akár hívő keresztyén, e félelemtől űzve jut el oda, hogy nem bízik abban, Isten hosszú időre kirója még a kellő mennyiségű tesztoszteront a házasélethez, és ezért afrodiziákumként fordul — a pornóhoz? Az ilyesfajta, elsőre illetlennek tűnő kérdés egy gyülekezeti házaskörvezető fölvetése is, aki tudja, a házastársak korral járó kapcsolati nyavalyái, illetve a családfő hitének meggyöngülése bizony akár ilyen vonalon is történhet. És nem biztos, hogy a korunkban oly mindennapos, szemmel elkövetett paráználkodás kisebb bűn, mint a társ húsvér személlyel való megcsalása.

MEGIFJODÁSHIT ÉS FIATALSÁGKULTUSZ

Az idősödés első fázisaiban így vagy úgy, de a visszafiatalodás az, amit sokan megkísérelnek. Eredményt nemigen hozó, de kinevettetésünkhöz gyakran vezető tévút ez. Oka az, hogy amennyire elöregedett a fogyasztói társadalom, olyan szélsőségesen tenyészik benne a fiatalságkultusz. Ennek első elemző híradását nyújtotta át Christopher Lasch amerikai történész, társadalomfilozófus Az önimádó társadalom című híres, 1978-ban kiadott könyvében. Rámutatott, tömegesen nárcisztikussá és élvhajhászóvá vált honfitársai rettegnek az idősödéstől.

"Elveszett az érdeklődés a jövő iránt, ahol a pszichiáterek azt tanácsolják a szülőknek, hogy ne gyerekeiken keresztül éljék meg az életet, ahol a házaspárok halogatják vagy visszautasítják a gyerekvállalást [...] Ilyen körülmények között a halál gondolata teljességgel elviselhetetlené válik [...] örök ifjúságra áhítoznak!" Lasch rögzítette azt is, amivel amerikai kutatóorvosok kábították a világot az 1970-es években: 2025-re meg fogják szüntetni az öregedést és vele kiiktatják a biológiai halált. Kedves olvasó, már csak két röpke esztendőt kell ,hagyományosan; azaz öregedve kibírnod...

Hol vagyunk már Illyés Gyula régi paraszti társadalomra utaló kései versének megállapításától: „az öregek rend-tudva tűntek el”? A fiatalságot majmoló időseknek csak a legmulatságosabb, felszíni látványjele a festett hajú hetvenes amerikai férfi virágos inggel, illetve a farmerdzsekis, dekoltázsos, miniszoknyás öregasszony... Mennyi, idősödéssel összefüggő önértékelési zavar kellhet ahhoz, hogy egy nagymamakor felé tartó asszony természetes módon idősödő bőrét látható helyeken „vagány, bevállalós” tetkókkal csúfítsa el, és hogy azt gondolja, ezzel adott egy pofont elszemtelenedő életkorának.

A megifjodás csalfa hitének papnői közé tartoznak hazánkban példának okáért a botoxolókis, akik ráncosodásuk megakadályozását arcizmaik bénítását előidéző baktériumszérum befecskendezésétől remélik. Vagy éppen a kebelimplantátumokat öregségi testképkomplexusaikkal együtt hordozók, akiknek ezek a beavatkozások az egészségüket is veszélyeztetik. Pedig – ha már a materiális megifjodásról, az öregedés orvostani megállításáról bő fél évszázada álmodozó amerikai társadalmat említettem – a néhai gyönyörű filmsztár, Audrey Hepburn keresztyén hit nélkül is szembement az árral, amikor kijelentette: „Az évek múlásával egy nő szépsége csak növekszik.”

Szavai egyébként összecsengenek Vas István egyik legmaradandóbb öregkori versének (Óda a tegnapi asszonyokhoz) felfogásával, amely a második világháború iszonyatában, szenvedéseiben is helytálló, korosztályabeli nők lelki nemességét olyan szépségnek látja, amely beragyogja leépülő külsejüket is. Tehát a „szépkorúsághoz” manapság közelgők – különösen ha nem ismerősek Teremtőjükkel és Megváltójukkal – tragikusan fogják fel az egyébként jogos sejtelmüket, hogy régi értelemben véve egyre kevésbé szépek és bájosak.

CSAK A HALÁL FELŐL ÉRTELMEZHETJÜK AZ ÉLETÜNKET?

Az elmúlás előérzetének lelki gyötrelme még sokkal többeket érint, és nem csak az időskor küszöbén. Hadd térjek itt vissza Kosztolányihoz. Egyik kevéssé ismert szabadverse, a Hetedhétország, amely 1927-ben Londonban íródott, szinte végig mesés nyugati utazásélményeiről szól, hogy aztán emlékezetes csattanóval hagyja faképnél a versolvasót: „Ámde, bevallhatom, / végső benyomásom fölöttébb leverő. / Mert mikor vonatom száztíz kilométer / sebességgel lihegett e dicső városok / felé a füstben, a vékonyan csorgó / holdfényben, mindenütt láttam riadozva, / igen jelentősen / az éberen-alvó, népes temetőket.” Ennek a költőnek egész lírai életműve át van szőve felriadásokkal: bizonyos a halál. Ifjúkorától elítéltként tekintett magára, siralomházban érezte magát, ahogy Illyés is (a siralomház metafora az ő leleménye). Utóbbi egy kései interjújában meg is vallotta: depressziós, mert rettenetesnek tartja, hogy egyszer el kell menni, de nem tudható, hova.

Dümmerth Dezső történész Kosztolányiról írta meg egy cikkben, hogy élete végén, amikor már szinte teljesen legyűrte a torokrák, mégiscsak megtért. Talán akkor szabadult fel végre – Isten felismert ölelésében – az őt örökké gyötrő halálfélelemből. Vannak olyan emberek is, akik az öregség kapcsán mástól aggódnak. Egy barátom azt mondta nekem, ő nem is a haláltól fél, hanem attól, hogy majd esetleg szenvednie kell. Van, akit a majdani másokra utaltság réme kínoz, van, akit az, hogy esetleg egyre inkább védettségre szorulna, miközben nincs embere rá. …és el is jön az időskor – akinek megadatik.

Végképp kihullunk az ifjúság édenéből. Némelyeket legalább a hátra lévő élet túlnyomó részében is jól szolgál a szervezete, még ha fogy is lassan az ereje. De bárkinek osztályrésze lehet – és ez a valószínűbb –, hogy megérvén a kellő számú évtizedet és esztendőt, egyszer csak fennakad egy vagy több betegség hálóján, és aztán nyakán marad a szenvedés. Bizony más nagy nehézségek is akadhatnak. Számvetést készít az idős – talán kínjában, egy álmatlan hajnalon –, és nagyon kedvezőtlennek találja a mérleget.