... valahogy nincs jól kitalálva – mondta fanyar mosollyal egy hívő nő, aki idős édesanyját ápolta. Nem is nagyon kellett ápolni, csak gondoskodni a szükségleteiről, mert szellemileg friss volt, naphosszat olvasott, idegen nyelvű keresztrejtvényt fejtett. De leánya állandó jelenlétét igényelte ahhoz, hogy biztonságérzete legyen. Ő viszont ezt a felelősséget, kötöttséget nehezen viselte. Nem könnyű látni szüleink fizikai vagy szellemi hanyatlását. Nehéz elfogadni, ha szerepcserére kényszerülünk: aki felnevelt, a mi gondoskodásunkra és felügyeletünkre szorul. Meg tudjuk-e őrizni emberi méltóságukat? Hogyan kell tisztelettel, az ötödik parancsolat szellemében etetni, esetleg tisztába tenni a szülőket? Alázat és tapintat kell hozzá, és sok humor, ami oldja a kölcsönös és természetes szégyenérzés kínjait.

De mennyivel lenne könnyebb, ha életerőnk teljében kellene meghalnunk? Egy romantikus, fantasztikus film pedig meghökkentő gondolatokat ad az élet végéről.

Mi lenne, ha fordított lenne az időben végbemenő folyamat? A Benjamin Button különös élete (2008), F. Scott Fitzgerald megfilmesített elbeszélése egy, az időben visszafelé élő férfi életéről és szerelmeiről szól, aki öreg csecsemőként jön a világra, s attól kezdve egyre fiatalodik. A film által kínált abszurd befejezés még szomorúbb, mint a valóságos élet vége. Körülötte mindenki más megöregszik, ő meg egyre fiatalabb, kamaszodik, azután tehetetlen csecsemőként hal meg nyolcvanesztendősen.

Ez a fantázia szülte novella jelzi, hogy nem tudunk mi jobb befejezést kitalálni, mint amit teremtő Istenünk adott nekünk. Jól van kitalálva az emberi élet, a vége is. Kisgyermekként kezdjük, fejlődünk, megérünk a felnőttkorra, kiteljesítjük lehetőségeinket, adottságainkat, végezzük életfeladatunkat, ha megértettük Isten akaratát. Csetlünk-botlunk, amíg rátalálunk, közben egyre bölcsebbek lehetünk.

A vége életünk legjobb időszaka is lehet, ha megkapjuk Istentől a békességet megelégedéssel. Fizikai erőnk hanyatlik, lassabban tudjuk elvégezni azt, amihez hozzáfogunk, mégis maradhat erő arra, hogy továbbadjuk azt, amit tanultunk, ami tudást megszereztünk, gyámolítsuk a bátortalanokat életútjuk kezdetén anélkül, hogy megkötöznénk őket. Példát hagyunk egy mondatunkkal, egy megoldással vagy jó tanáccsal azoknak, akik tanulni akarnak az öregektől.

A legnagyobb feladat hittel és reménységgel elengedni a biológiai létet az örökkévalóért. „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4,16)