Bonyolít aki „felolt”

Gyönyörű anyanyelvünk a legapróbb árnyalatok kifejezésére is alkalmas, ennélfogva gazdagon kínálja a lehetőséget arra is, hogy az igekötők használatában egyensúlyt tartsunk. A szószaporítás és a szófukarság egyaránt veszélyezteti ezt a harmóniát e viszonyszó alkalmazásában is.

Amint az igekötős ige felesleges használatának (bepróbálkozik, kiértékel, leellenőriz, felmaximál stb.), úgy az elhagyásának is következménye a pongyola stílus, a szándéktalanul mulatságossá váló közlés, sőt a félreértés. A „stáb önkéntesként szervezi és bonyolítja a rendezvényt”; „jó, hogy térítik az utat” – olvasom a médiában, s hangzanak effélék gyakorta. Aki hivatalból „bonyolítja” az ügyet, az üzletet, a példában a rendezvényt, az valójában lebonyolítja. Az utat nem, de az utazást, annak költségét visszatérítik (nem pedig térítik).

Értelmetlenül bonyolítja tehát a beszédet az is, aki feleslegesen kapcsol az igéhez igekötőt, az is, aki elhagyja ezt a viszonyszót olyan esetben, amikor a világos értéshez ajánlatos az alkalmazása. Amint az is, aki logikátlanul használja: „A kezelő a belépés előtt feloltja a lámpát a teremben”; „Egy óvodáskorú gyermek már képes fel- és leöltözni”. Szabatosan: felgyújtja, meggyújtja vagy felkapcsolja; képes felöltözni és levetkőzni.

Az igekötők helyesírása sem problémamentes. Számos efféle példát olvashatunk a sajtóban és a köznapi kommunikációban is: „a nő azonnal megtudta mondani a helyes választ”, „Ezt a fotót többször megfogom nézni”; „beleszeretett volna szólni a mikrofonba”.

Ha más szó ékelődik az igekötő és az igenév vagy az ige (itt az igenév) közé, különírással élünk: azonnal meg tudta mondani; a fotót meg fogom nézni; „bele szeretett volna szólni”. Az igekötő igével való egybeírása jelentéskülönbséget érzékeltet a különírt változathoz képest (például megtudta, hogy nyert; megfogom a kezét; beleszeretett a lányba.