Egyre hidegebb lesz az idő, esik az eső, és talán hó is fog hullani ezen a télen. Ilyenkor nagyon jó a meleg szobában egy plédbe burkolózva kuckózni. Mesét hallgatni, teát szürcsölni, beszélgetni. Távol tartja a hideget, és egy kicsit biztonságot is ad. Régen a takarókat, de még a ruhák jó részét is birkák gyapjából készítették. A barik szőrét lenyírták, ez a gyapjú, amelyet azután megtisztítottak, megfontak és megszőttek az asszonyok. Így volt ez nálunk, Magyarországon, és Izráelben, a bibliai időkben is. A birkák ott legelésztek a domboldalakon, gyapjú is akadt minden háznál. És ha hiszed, ha nem, Isten egyszer üzent egy gyapjúfürt által.

Még nyári forróság volt, amikor egy zsidó fiú a gabonát csépelte a pajtában. Már szinte el is felejtette, hogy régen, amikor még gyerek volt, a gabonát odakint csépelték a mezőn, nagy örömünnep közepette. Mert a levágott kalászokból cséplőbotokkal kellett kiverni a magot, hogy azután az asszonyok lisztet őröljenek és kenyeret süssenek belőle. Vidám munka volt ez, hiszen a kipergett gabonaszemek arról susogtak, hogy a következő évben is lesz mit enni. Ám már hetedik éve nem volt örömünnep az aratás és a cséplés, hanem rettegéssel és félelemmel telt ez az időszak. Az emberek óvatosan kémleltek körbe munka közben, néha megálltak, hallgatóztak. Hallják-e megint a rablósereg katonáinak csatakiáltását, rájuk törnek-e hirtelen a midjániak, hogy elvigyék a nehezen megtermelt gabonát. Nem csoda hát, hogy Gedeon is felkapta a fejét, amikor valami neszt hallott az ajtó felől. Odakapta a fejét, és egy férfit látott ülni a pajta előtt, a tölgyfa alatt.

Az Úr angyala volt. – Az Úr veled van, erős vitéz! – szólt az angyal, de Gedeon a fejét csóválta. – Ha az Úr velünk van, miért ér bennünket mindez? Miért támadnak meg minket rendre a midjániak? Miért engedi ezt az Úr? – bukott ki a számtalan kérdés, ami régóta benne feszült. Az Úr angyala nem jött zavarba: – Menj, és a te erőddel szabadítsd meg Izráelt Midján markából! (Bír 6,14).

– Én… Az én erőmmel? – hebegte Gedeon. – De hiszen kicsi vagyok én ehhez… Az én törzsem a legkisebb Izráelben, apám házában pedig én vagyok a legfiatalabb.

– Én majd veled leszek, és úgy megvered Midjánt, mintha csak egyetlen ember volna – érkezett a válasz. Gedeon nehezen hitt az angyalnak. De még magának Istennek is, amikor azt a parancsot kapta tőle, hogy gyűjtse össze a seregét. Valami jelre vágyott, valami biztosítékra, hogy valóban neki kell megharcolnia az ellenséggel, neki kell megmentenie a zsidó népet. – Ha tényleg így van, adj nekem valami jelet! – szólt Istenhez. – Nézd csak… itt van egy gyapjúfürt – kapott fel egy tincset a fonásra váró gyapjúkupacból.

– Ezt kiteszem ide, a földre. Ha reggelre csak a gyapjúfürt lesz harmatos, a föld pedig mindenütt száraz marad, akkor tudni fogom, hogy az én kezem által szabadítod meg Izráelt, ahogy megígérted (Bír 6,36–37). Így is lett. Másnap korán reggel száraz volt a föld, de a gyapjúfürtből egy csészényi harmatot csavart ki Gedeon. Ám a fiúnak ez sem volt elég. Másnap azt kérte, hogy a gyapjúfürt maradjon száraz, és a föld legyen körülötte harmatos! Ez is megtörtént. „Akkor nincs mese, neki kell vágni… – gondolta magában Gedeon. – El kell űzni innen a midjániakat. Isten majd segít.”