Hogyan tért meg?

Nem hívő családban nőttem fel, bár a nagyszüleim vallásosak voltak, nem beszéltek otthon Istenről. Felnőtt fejjel ismertem meg az örömhírt. Nem történt semmi nagyobb katasztrófa az életemben, úgy gondoltam, alapvetően minden rendben van, valami mégis hiányzott. Wass Albert könyveinek olvasása vezetett el oda, hogy elkezdjek Istennel, a hittel foglalkozni. Felszínesen bár, de utánanéztem annak, milyen egyházak vannak, milyenek a szokásaik, a liturgiájuk. Először az unitárius templomot látogattam meg a gyerekekkel, mert vonzott, hogy régi és erdélyi magyar. Valami továbbra is hiányzott, ezért mivel a nagyapám is református volt, emellett döntöttem.

Amikor harmincnyolc évesen a Betesda tavi gyógyításról szóló prédikációt hallgattam, a harmincnyolc esztendeje szenvedő ember magamra emlékeztetett. Jézus ott megkérdezte, meg akarok-e gyógyulni, én pedig igent mondtam. Belemerültem a hitbe, majd pár évvel később egy nemzeti evangelizáción, ahol Bódis Miklós erdélyi lelkipásztor szolgált, a lányommal azok közé vezetett minket a Lélek, akik Jézusnak ajánlották életüket.

Több gyülekezetben is megfordult a családjával azóta. Mit tartanak fontosnak a közösségkeresés során?

A legfontosabb az igeközpontúság. Először mindig az látszik meg egy gyülekezeten, hogy milyen az igehirdetés, a lelkész. Ezenkívül érdekes volt látni a gyülekezetekben a különbséget az újonnan érkezők fogadásában. Mi szinte mindenhova négyen mentünk, és többször előfordult, hogy hiába jártunk ott először, nem jött oda hozzánk senki megismerkedni. Máshol pedig csak egyszer fordultunk meg, de még mindig megkapom és el is olvasom a hírlevelüket. Nemrég tudatosult bennem annak a fontossága, hogy közel lakjak ahhoz a közösséghez, ahová keresztyénként tartozom. Fontos, hogy naponta megforduljak abban a közegben, ahol a gyülekezet a misszióját végzi, ott tudjak tevékenykedni, szolgálni, hirdetni Isten szeretetét. Hiába jó egy távolabb lévő gyülekezetben, mégsem tud az ember olyan aktívan szolgálni azon a környéken, mert az ingázás sok időt elvesz.

A Hagyományok Házában dolgozik. Hogyan tudja összeegyeztetni a hagyományőrzést a reformátussággal?

Néha nehéz, a hagyományőrzés, a babonaság és a bálványimádás sokszor karöltve járnak egymással, de munkahelyemen és hagyományőrző körökben is vannak olyanok, akikkel lehet ezek nélkül is beszélni a hitről és Jézusról. Igyekszem arra fókuszálni, hogy a közös részleteket éljük meg együtt szeretetben, és ne azon veszekedjünk, amiben különbözünk. Népünk és nemzetünk gyökereiben, hagyományainkban is megtaláltam Isten keze munkáját és Krisztus tiszteletét.

A könyveiben is találkozik ez a két világ?

A könyveknek nemcsak a tartalmában, hanem borítóján is ez jelenik meg. A borítók alapját képező rajzokat egy fafaragó barátom készíti, aki az organikus magyar népi kifejezésmód nagy ismerője. Elmondom neki, miről, hogyan és miért fogok írni, ő nekilát a rajzolásnak, és a megfestett, felékesített táblák, kazetták fizikai valójukban is hozzám kerülnek. Természetesen el is szokta magyarázni, hogy a motívumok mit fejeznek ki, mit üzennek – ezekről egyébként akár külön könyvet is lehetne írni –, de gondolatai mindenképp keverednek az enyéimmel, hatással vannak rám. Igazi alkotótárs.

Első művem a gyermekeimnek írt imádságoskönyv volt. Fontos a második is, amely ateista édesapámnak szólt. Külön öröm volt, hogy ebbe már gyermekeim is írtak, így együtt tettünk arról bizonyságot, hogy Isten őt is szereti. Ezután egy Jézus életét feldolgozó könyv következett A testet öltött Ige címmel. A történet a teremtéssel kezdődik, és napjainkig tart. Majd jöttek a napi igés könyvek: először a Ne félj!, utána a Bort! Búzát! Békességet! című. Most adventban jelenik meg a hatodik könyvem: a Kenyértörés. Ebben minden napra olyan magyar közmondásokat, szólásokat és szófordulatokat gyűjtöttem össze, amelyeknek szerintem bibliai gyökerei vannak. Az írás gyönyörű szolgálat, az üzenetek folyamatosan érkeznek, a tervek száma inkább nő, mint csökken.