Nem tagadom, meglehetősen viszolygok a konferenciák és művészeti rendezvények közben vagy végén adott fogadásoktól, legyenek azok állófogadásos vagy hagyományos, fehér asztal körüli díszvacsorák. Hiszen ezeken többnyire kötelező a vendéglátó étterem felmagasztalása.

Ehhez képest a közelmúltban Sárospatakon, egy, gyakran a XVI–XVII. századi református könyvkultúrát is tárgyaló konferencián egészen más élményben, igazi agapéban, szeretetlakomában részesülhettünk. Szerepe volt ebben a helyszínnek is, hiszen ez a napjainkban főleg menzaként szolgáló intézmény Mudrány András szabolcsi és zempléni földbirtokos végrendelete jóvoltából a pataki dákok tápintézeteként szolgált: „A Zemplén vármegyében helyezett […] rétemet, a bodrogkeresztúri határban bírt összes ingatlan vagyonaimat […], továbbá a szegi bérházban lévő házi bútorokat, szüretelőedényeket, s az ottani pincében található borokat hagyományozom a sárospataki ev. ref. főiskolában létező s fennálló tápintézetnek. Kelt Sátoraljaújhelyen, 1892. október 20-án.”

A tápintézet mai formájában 1907-re készült el, tervezője Katona György volt. Sokan úgy érezhettük, a 131 éves testamentum alapján, hogy e nagylelkű, hívő földbirtokos vendégei lehettünk. De akár a sokkal korábbi, XVII. századi Pataké, különösen Medgyesi Pálé, akiről kedves házigazdánk, Dienes Dénes egyháztörténész professzor és gyűjteményi igazgató is megemlékezett rövid, de helyenként humoros, az egykor volt reformátusok éhségére és szomjúságára ugyancsak visszaemlékező köszöntőjében. Medgyesi említése két szempontból is tökéletes választás volt: egyrészt azért, mert Szilágyi Sándor szövegközléséből pontosan ismerjük azt a gabona-, hús-, vaj-, méz-, borsó-, széna- és faellátmányt, amellyel I. Rákóczi György és felesége rendeletére „fejedelmien” ellátták az udvari prédikátort.

Másfelől arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Medgyesi Pál, legtermékenyebb puritán prédikátor-írónk, olykor maga is használt konyhatáji fordulatokat, hogy mondandójának nyomatékot adjon. A többi között 1650-ben Bártfán megjelent, Dialogus politico ecclesiasticus című munkájának gyakran idézett előszavában: „Azt is tennen ítéletedre hagyom, mit érdemeljen az Istentül, ki azt sem tudja, hogy tök-é, avagy túrós étek a Helvéciai Confessió.” A szerző itt azon háborog, hogy sokaknak fogalma sincs arról, mi fán terem a helvét hitvallás.

Szép ráadás, hogy az egyszerre „apás” és tudósi beköszöntő után a fogások olyanok voltak, mint egy udvari lakomán. A finom ízeket kóstolgatva eszembe jutott egy egyetemistakori versem, a Menza-nosztalgia, amelyet így fejeztem be: „Ó, ha élhetnék vele, / rák-módra, visszafele, / de az Úrnak nincsen több eladó menzajegye.” Tévedtem, igenis van! Mindenütt, ahol igazi szeretetlakoma vár ránk. Úgy, mint most a Mudrányban.