Szigetszentmiklóson két református gyülekezet van. Az egyik, a Kossuth utcai a település régi részén található. Az ottani közösség plántálta huszonhárom éve a másik gyülekezetet. Utóbbi temploma (egy vadonatúj közösségi házzal) a József Attila-telep paneljeinek karéjában áll, a Kálvin téren. Bár a nemrég nyílt ifjúsági missziós házról szól ez a riport, ennek az élő és virágzó gyülekezetnek a története kezdettől érdekes. Volt a Kossuth utcai gyülekezetben egy kékkeresztes kisközösség is, alkoholtól szabadult és megtért szenvedélybetegek alkották.

Éppen mivel nagyon sokat köszönhettek az Úrnak, szívükön viselték, hogy a szigetszentmiklósi panelrengetegben legalább egy prédikálóállomás, majd lelkész, gyülekezet és templom legyen. Magyarán: hogy a lakótelep népéhez is eljusson az evangélium. Hiszen a településhez dél felől a Rákosi-korszakban hozzáragasztott, eredetileg a Csepel Autógyár munkástömegeinek épült lakónegyed távol esik a Kossuth utcától. Kitartó könyörgésük huszonhárom éve meghallgatásra talált. A kiváló gyülekezetszervező Harmathy András lelkipásztor ideérkezésével rövidesen önálló egyházközség alakult. Az újvárosi reformátusok temploma korábban rendőrségi épület volt. Csere útján jutott hozzá az egyház, s ahogy a pályázati pénzek érkeztek, felújították, bővítették, sőt tornyot is kapott.

MODELLÉRTÉKŰ GYÜLEKEZET A CSEPEL-SZIGETEN

Az ezredfordulós kezdettől hatalmas utat jártak be a József Attila-telep keresztyénei. A 2016 óta Morva Ákos lelkipásztor nevével fémjelzett közösség istentiszteleteit 180-200 fő keresi fel vasárnapról vasárnapra, minden korosztály jelen van. Nem kell sokat keresni a közösségi hitélet egyéb jeleit sem. Morva Ákos és felesége, Morváné Cserna Anett hittanoktató a kedvemért összeszámolja: ha a korábban említett szabadult függők – továbbra is virágzó – utógondozói csoportját nem számítjuk, nyolc kiscsoportban jönnek össze bibliaórára azok, akik hétköznap is találkozni akarnak az Igével és egymással. A péntek főleg a fiataloké, a kis és a nagy konfirmanduscsoport mellett van két állandó ifi is. Összesen hatvan tizen- és huszonéves koncentrálódik itt hétről hétre.

A szolgáló közösség igen kiterjedt; a felnőtt konfirmandusok a fogadalomtétel előtt csendesnapon ismerkednek meg a szolgálati lehetőségekkel, amelyek fajtáit tablón is megtekinthetik az ide betérők. A szolgálati ágak vezetőinek külön munkatársi bibliaórájuk van. A missziós lelkületű gyülekezet 2013 körül használatba vette a templommal szomszédos kis házat, ahol olyan csoportok jöhettek össze, amelyek tagjai nem egyháziasak, így a hit, a vallás dolgai célzottan nem kerültek szóba.

A többi között nyugdíjas-, kézimunka- baba-mama kör, festőklub működött ott. Pár év múlva meg is vásárolták ezt a szomszédos ingatlant, a túl kicsi épületet azonban lebontották. A helyén épült fel 450 millió forintos állami pályázati támogatással, a gyülekezeti tagok 45 milliós(!) kiegészítő adományával a szóban forgó Fészek ház, amelybe az említett nem egyházi kisközösségek többsége átköltözött. Ezeket kezdettől az őket vendégül látó gyülekezet megbízottjai vezetik. S már itt tartja alkalmait a gyülekezet több hívő közössége is, feledve a korábbi helyszűkét.

Az új építmény egyik nagyobb helyiségében pedig elindították a gyülekezeten kívüli ifjúsággal való foglalkozást, amely Teázó néven fut. Pontosan erre a délutáni alkalomra érkeztem, de még nem léptem be az új épületbe. A nemrég rendbe tett kertben beszélgetek a lelkésszel, körülöttünk már sarjad a fűmaggal bevetett fekete föld. Az érdekel, mi az általános cél ezzel a házzal.

NYITNI A VALLÁSTALAN LAKÓKÖRNYEZET FELÉ

– A gyülekezetünk szeretetteljes közösség, de van itt vagy tizenhárom lépcső, amíg beérsz a templomba – kezdi a választ egy jelképpel Morva Ákos. – Korábbi rossz tapasztalatok, információhiány és egyáltalán, az elvallástalanodás miatt tűnik akadálynak ez a sok lépcsőfok. Éppen ezért gondolkozunk mi úgy, hogy nyissuk ki gyülekezeti épületünket olyanok felé, akiknek ma még nehéz belépniük a templomba. A terv már akkor bevált, amikor még nem ez az új létesítmény állt itt. Azok közül, akik ide eljönnek, sokan ráéreztek már a szándékunkra, vele az evangélium ajándékozó mivoltára. Így mostanra jó néhányan bekapcsolódtak a gyülekezeti életbe. Merthogy nem az a misszió, amikor ráöntjük valakire a hitünket, mint a festéket, hanem amikor kölcsönös megismerésre törekszünk, megtaláljuk a kapcsolódási pontokat vele, és az ő gondolataira, állapotára ráhangolódva adjuk át az örömhírt, talán egy többórás beszélgetés végén.

Morva Ákos, erősítendő saját érvelését, kitér arra is: annak idején sokan nem örültek annak, hogy itt templom lesz, mert a parkolóhelyek elvételétől és a túl sok harangozástól tartottak. Amikor azonban, bő két évtizeddel később, ez a missziós ház épült, már nem voltak türelmetlen és szeretetlen hangok az építkezés kapcsán, a lakókörnyezet előtt ugyanis megnőtt a respektje a gyülekezetnek és lakosságbarát törekvéseinek.

NEM NAPKÖZI ÉS NEM MELEGSZENDVICSEZŐ

Vajon hogyan érvényesül a fenti szemlélet a Teázóban, a fiatalok között? Igazolódik, amit Anett, a lelkipásztor felesége mondott előzetesen: egyelőre a felső tagozatos általános iskolások (két ilyen intézmény van a közelben) fedezték fel maguknak az újvárosi gyülekezet nyújtotta különleges közösségi teret. Minden tanítási napon itt lehetnek suli után, délután egytől négyig. Anett kiemeli, itt egyszerre van szabadság, biztonság, szeretetteljes odafigyelés. Más ez, mint a napközi vagy a könyvtár, vagy éppen a melegszendvicsező, ahol fizetni kell, és ha nem vesznek többet, tovább kell állni. Itt meg lehet várni a HÉV-et vagy éppen a szülőket is. Székekkel, asztalokkal és néhány más bútorral szépen berendezett környezet, tálcákon megtöltött teáscsészék, de különféle kekszek is várakoznak itt bent, bevetésre kész hadseregként.

A pult mögött egy szakálla-bajusza mögül mosolygó fiatalember szolgálja ki a gyerekeket. Teológushallgató különben, hatodévét ebben a gyülekezetben és az ifjúsági szolgálatban tölti. A megjelent „célközösség”, úgy látom, mobilozik, beszélget, házi feladatot ír, társasozik. Zalán elmélyülten görget, de megszakítja a kedvemért. Rögtön átlátom, rendkívül komoly tizenkét éves fiatalemberrel beszélgetek a József Attila Általános Iskolából, akit érdekel a számítógépes játékok programozása. Saját fejlesztésű játéka is van már, bár elismeri, nem tökéletes még.

– A számítógép-technológia is izgatja a fantáziámat – vallja meg. A könyvolvasást sem tartja rossz foglalatosságnak – érzem is a szófűzésén, szókincsén –, de a legjobban azt szereti, amikor a család együtt néz valami tévéfilmet a közös étkezés után. Zalán korábban is mindig itt ment el a kisebb testvérével, látták, ahogy fokról fokra épül a ház, és amikor észrevette a fiú, hogy már elkészült és tele van emberekkel, nyomban elnézett ide. Édesanyjával egyeztetett rendszer lett abból, hogy miután elkíséri testvérét egy közeli különórára, mindig itt várja meg. Két vele egykorú lány ül egy másik négyszögű asztal egyazon oldalán: hatalmas papírlapon közös rajzon ügyködnek. A témát a rajztanár adta meg nekik: halottak napja. Ceruzáik egy temető vonalait célozzák, több sírbuckával. Egy sírból valami buborékhoz hasonló alakzat ágaskodik ki. Elárulják: egy szellem, amely az ég felé tart. Kiderül, lényegében ennyit gondolnak a halál utáni állapotról. Rákérdezek, de nem ismerik a menny és a pokol fogalmát. Voltak már templomban, ám csak keresztelőn, esküvőn, és nem tudják, milyen felekezetében.

– Egy nagyon picit hiszek Istenben – nyílik meg egyikük. Kicsit sajnálja is, hogy nem hités erkölcstanra, hanem etikaórára íratták be az általánosban. A másik lányka elvált szülők gyermeke, hatévesen távozott tőlük az apukája; kicsit elkomorul, ahogy ezt közli. Jó nekik itt, sokat nevetgélnek.

Ki is mondják: itt biztonságban érzik magukat. – Többször volt már, hogy amikor az utcán mászkáltam, furcsa emberek követtek – panaszolja egyikük. Szigetszentmártonról jár be iskolába; HÉV-vel – és egyedül fog – hazautazni a Teázó zárása után.

LELKIGONDOZÓI LEHETŐSÉGEK ZSINÓRBAN

Szétnézek, itt mindenki nyugodt. Vajon zsizsegőbb karakterek nem jelennek meg itt? Erre Anett – aki heti egyszer maga is beáll a pult mögé, illetve átfogja az egész itteni ifjúságmissziós szolgálatot – elmeséli, hogy egyszer az itt teázgató gyerekek hívták fel a figyelmét a ház teraszán gördeszkával ugrató suhancokra. Várták, hogy leszidja a fiúkat. Ő azonban nem megtiltotta a veszélyes mutatványokat, hanem behívta őket is teára, kekszre. – Ezzel tanítottam a többieknek egy előttük addig talán ismeretlen, szeretetalapú leszerelési módot – fűzi hozzá.