A Szentírásban, így A prédikátor könyvében is a bölcs és az ostoba, az okos és a bolond ellentétpár nem elsősorban értelmi, tudásbeli felkészültséget, képességeket jelent, hanem alapvető emberi magatartásformákat, Istenhez és az élethez való viszonyulás megnyilvánulásait fejezi ki. Az alapértékek, a belső tartalom, a hit életminőséget, viselkedést meghatározó teológiai kategóriái ezek, amelyek az ember életében, cselekedeteiben, mindennapjaiban is következményekkel bírnak.

Heti igeszakaszainkban ekként olvassuk: „A bölcs ember gondolatai a jóra, az ostoba gondolatai a rosszra irányulnak. Akármerre jár is az ostoba: Őbelőle hiányzik az ész, mégis azt gondolja, hogy mindenki más az ostoba” (Préd 10,2–3). Az igaz, tehát bölcs ember elismeri Isten létezését, hatalmát, tudja, hogy az élete és a sorsa nem kizárólagosan az ő kezében van, ezért minden dolgát az örökkévalóság, Isten országa szempontjából is tudja és meri szemlélni, értelmezni, a láthatókon felüli és túli reménység és bizalom él a szívében. Még akkor is, ha az okos embert is érhetik, érik próbák, nehézségek: „Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal” (Préd 9,2). Ezzel szemben az ostoba ember nem törődik Istennel, sőt: „Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten!” (Zsolt 53,2).

Jézus tanítása szerint az ő szavát hallgató és megcselekvő ember hasonló ahhoz a bölcshöz, aki kősziklára építette házát. Ezzel szemben az őt hallgató, de nem engedelmeskedő a bolond emberhez hasonlít, aki homokra építette házát. A zápor, az árvíz és a tomboló szél mutatja meg hosszú távon cselekedetük következményeit (vö. Mt 7,24–27). A prédikátor tanításának összegzése ez: „Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” (Préd 12,13).