A tizenkilenc résztvevő első állomásaként Veszprémben fogadta csapatunkat Niederhoffer Zoltán lelkipásztor és felesége, frissítővel és szellemi táplálékkal egyaránt: megismertük a veszprémi gyülekezet nem mindig könnyű történetét, két részre szakadását, a templom felújítását, amely csakugyan ékszerdobozként tündököl. Itt hallottunk Bátorkeszi István életéről, aki 1669-től szolgált veszprémi lelkipásztorként. A pozsonyi ítélet, azaz 1674 után innen került gályarabságra, 1676-ban szabadult. Szép márványtábla hirdeti emlékét a templomban.

Meghallgattuk Tompa Mihály A gályarab fohásza című versét, amelyben a költő a következő szavakat adja a rab szájába: „Oh, Uram, hívlak a viharban titkosan! [...] De nem csügged szívem, hitem nem tétováz”. Ez a kiáltás és ez a hit tartotta meg Bátorkeszi Istvánt a szörnyű nehéz időben. Imádkoztunk, felidéztük azt a dicséretet, amelyet a későbbi gályarabok a kapuvári börtönben énekeltek (RÉ48 262,6), megkoszorúztuk az emléktáblát. Innen Mencshelyre tartottunk, ahol Zsédenyi István evangélikus prédikátor fából készült emlékoszlopánál álltunk még. Ebben az évben újították fel, mivel a korábbi . vihar rongálta meg. Kedves evangélikus testvér fogadott minket, aki úgy mutatkozott be, hogy ő a templom mindenese és mellesleg alpolgármester. Mencshely háromszáz lakosú kisközség. Zsédenyi István.

1660-től Mencshely, majd Alsódörgicse evangélikus prédikátora volt. Őt is gályára vitték, ahonnan 1676-ban szabadult. Itt is imádkoztunk, énekeltünk, és megkoszorúztuk az evezős gályát formázó emlékoszlopot. Helyi idegenvezetőnk elmondta, hogy az idei felújításnál szép, méltó ünnepség volt, még Hollandiából is részt vettek rajta de Ruyter admirális kései utódai. A nap foIyamán még meghallgattuk Kodolányi János Julianus barát című regényéből a gályarabok szörnyű helyzetéről írt részletet. Ezzel időben négyszáz évet visszaléptünk ugyan, ám amit Kodolányi ír az akkori sínylődőkről, meglepően hasonlít ahhoz, amit ma tudunk a gyászévtized rabjairól. Időben nagyot ugorva a XX. századba értünk, és Balatonszepezden Gulyás Lajos mártír lelkipásztor emlékművénél álltunk meg. Hat évig volt itt lelkész, majd büntetésből Levélre, a határ mellé helyezték.

Meghallgattuk életútját, az elveihez, hitéhez mindig bátran ragaszkodó ember kálváriáját, aki minden politikai rendszer üldözöttje volt. 1956-ban épp rokonait látogatta a Felvidéken, amikor megtudta, hogy kitört a forradalom. És hiába marasztalták, hazajött. Az október 26-ai mosonmagyaróvári sortűz után elszabadultak az indulatok, egy határőrtisztet meg akartak lincselni. Ezt akadályozta meg Gulyás Lajos, törvényes eljárást sürgetve. A forradalom leverése után felesége, barátai biztatták, hogy menjen külföldre, de ő meg volt győződve ártatlanságáról és maradt. 1957-ben koholt vádakkal bíróság elé állították és halálra ítélték. A Dunántúli Református Egyházkerület és a Konvent is kegyelmi kérvénnyel fordult az Elnöki Tanácshoz, hiába. 1957. december 31-én kivégezték. Három kislánya maradt félárva.

Csak 1990-ben rehabilitálták. Itt is imádkoztunk, hálát adtunk életéért, és koszorúnkat elhelyezve Zánka felé indultunk. Könnyű ebéd után Alsódörgicsén is felkerestük az evangélikus templomot, ahol márványtábla őrzi Zsédenyi István emlékét. Ismét lélekben meggazdagodva tértünk haza, és sokszor gondoltunk hálával őseink áldozatot vállaló hitére, hisz ebből a magvetésből élünk ma is. Emlékük áldott!