Ahány érkező, annyi élethelyzet, gondolat, küszködés és teher. Mindenki hozza magával mindazt, amit egy héten át magába gyűjtött, ami megérintette az életét – vagy már jó ideje meghatározója gondolatainak. Jót és rosszat. Örömöket és harcokat. Sok-sok kérdést, amelyre választ vár, mert a napok vagy éppen évek teltével rájöhetett, hogy vannak dolgok, amelyek csupán emberi erőfeszítéssel nem oldódnak meg. Hozza az elkezdett és megszakadt imádságfoszlányokat, amelyekről érzi, várja a lelke mélyén, hogy jó lenne folytatni, befejezni, áment mondani.

És megkapni rájuk a megnyugtató válaszokat.

Mindenkit Isten hozott. A Lélek munkálta jöttét, érkezését, ebbe az irányba fordulását. Hogyan és milyen formában? Az Úr titka ez. Éppen ezért nem is tudunk pontos válaszokat adni, csak annyit, hogy érezzük a vonzást. Azt, hogy jönnünk kell. Azt, hogy itt, ezen a helyen végre minden más. Más, mint ami egész héten át körülvesz minket életünk és a világ számos helyszínén. Ahol kényszerű beletörődéssel visszük, hajtjuk, tesszük, tapossuk, ami ránk bízatott. És közben már alig-alig jut rá idő, hogy a lelkünkkel is foglalkozzunk, mert sietni kell, időre megyünk, intézünk, tele a naptárunk, a szenvtelen időpontok nem hagynak lassítani.

Épp ezért ehhez a rohanáshoz szokott életünkben külön is rá kell hangolódnunk a templomra. Az istentisztelet nyugalmára, békéjére és méltóságára. Talán már a készülődésnél, az ünneplőruha kiválasztásánál elkezdődik mindez. Vagy még korábban, már az ébredésnél... És a zsoltáros biztatása, mint valami hívogató harangszó, mindegyre ismétlődik a szívben: „Örülök, ha ezt mondják nekem: az Úr házába megyünk!” (Zsolt 122,1).

Sok kérdést hozunk, sok élethelyzetet, amelyek ránk telepednek, minket jellemeznek. Sok bennünk lakozó, lelkünket feszítő gondolatot, megoldásra váró körülményt. Mennyi minden összegyűl egy emberi szívben... Aztán persze nem is tudjuk ezt mind elmondani, elsorolni, túl rövid hozzá a csendes imádságra biztosított kevéske idő. Vagy akár maga az istentisztelet.

Ezért inkább csak esetlenül, tétován odahelyezzük ezt a megoldásra váró gondolatköteget az Úr lábai elé. Hiszen ő tudja, mit hordozunk, mit cipelünk, mi körül időznek gondolataink. Tudja, és épp ezért elkészíti számunkra azt a személyes üzenetet, amellyel válaszol, amelyet a szívünkre helyez. Amellyel megszólít, gyógyít és megbékéltet.

Így lesz találkozás Istennel az istentisztelet, közösségi térben, a gyülekezet közösségében, a templom-végvárban. És reménység szerint távozáskor ennek az öröme, áldása és csodája ott fénylik az arcunkon. Majd pedig minden egyes nap, egyéni csendességünkben