Ady alma materéből, a Zilahi Református Wesselényi – Kollégiumból másfél évtizede érkezett egy ifjú a kolozsvári egyetem színész szakára, s diplomázás után tagja is lett az Állami Magyar Színház társulatának. Ilyen egyszerű volt pályájának nyitánya, mint a mesében? Mikor, milyen alapcéllal fogant a küldetése: magyarlakta területeken szenvedéllyel terjeszteni a versek és a magyar nyelv szeretetét?

A kalotaszentkirályi majálisok népdalvetélkedőjére hatévesen jelentkeztem először, s bejutottam a Ríszeg-tetői versenyre. Az volt életem első színpadi fellépése. Ma is hallom, ahogy éneklem a népdalt: „Erdély körül van kerítve, mégis kimegyek belőle, hagyok olyan szép szeretőt benne, hogy holtig fáj a szívem érte.” Attól kezdve az iskolai éveimet végigkísérték a szavaló- és népdalversenyek.

A zilahi közösség – benne a Wesselényi-kollégium – egyik gyújtózsinórja volt annak, hogy színész lettem. Köszönet illeti a már nyugdíjas magyartanáromat, Tőtős Katalint, hogy megszerettette velem az irodalmat. Ahogy Ady Endrének Kincs Gyula, nekem ő volt a mentorom… Szilágy megye egyetlen magyar tannyelvű iskolája abban is segített, hogy még jobban becsüljem azt a helyzetet és azt a környezetet, amelybe születtem. A Szilágyság és Kalotaszeg – melyeket félszórványként, szórványként is emlegetnek – lokálpatriotizmusom alapja lett. Hiába indulnék el az Értől, nem jutnék el az Óceán ig, de ha elérnék is, visszajönnék…

A múlt században senki sem jókedvében emigrált az anyaországból; a honvágy mindenkiből előjön. Igen, Zilahra úgy tekintek vissza, mint Ady: valóban az alma materem. A kollégiumban amatőr színi csoportot alakítottunk, automatikusan kelt vágyam a színművészeti egyetem iránt. Jelentkezésem előtt hagytam egy év szünetet, hátha mást tartogat nekem az élet, mint a színészmesterség: kipróbáltam magam Nyugat-Európában kétkezi munkásként, jelentkeztem a román hadseregbe tűzszerésznek, pincérkedtem Budapesten, dolgoztam szobafestőként Olaszországban, voltam vadőr, kőművessegéd. Visszatekintve úgy látom, talán nem is én jöttem rá, hogy hol a helyem: a Fennvaló küldött jeleket, hogy Thália papjának kellene állnom. Mindenekelőtt magyarként, aztán erdélyiként, és evvel egyenrangúan szilágyságiként, kalotaszegiként – színészként azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetek hasznára a nagy közösségnek, családnak: az erdélyi magyarságnak. Ráébredtem, hogy égető szükség van az irodalomterjesztésre.

Fő célom megszerettetni az irodalmat a simogatós telefonok világába születettekkel. Mi vagyok? Arany János szavával: „Egy népi sarjadék, / Ki törzsömnek élek, érette, általa; / Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, / Otthon leli magát ajakimon dala.”

A Templom és iskola című missziója kezdetétől több száz település istenházában, oktatási, művelődési intézményében előadta irodalomkedveltető, anyanyelvvédő műsorát, bejárta a Kárpát-medencét Nagyváradtól Csíkmadarasig, Nagybányától Marosugráig, Nagyenyedtől Sztánáig, Máramarosszigettől Varsolcig. Említene néhány olyan visszacsatolást, amely rávilágít küldetése értelmére, erősíti az abban való hitét?

A teljes életemet és létezésemet meghatározta, hogy beleszülettem az erdélyi kisebbségi létbe, amire sosem tekintettem hátrányként, ellenkezőleg, megpróbáltam előnyt kovácsolni belőle. Hétgyermekes család egyik legkisebb sarjaként, hat lány között nőttem fel. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a „kisszínészek” közé sorolom magam, noha egy évtizede dolgozom ott. E háromszoros kisebbségérzetem köré fonódik a kérdezett misszióm: különféle városokban és falvakban bolyongok az irodalomterjesztő műsoraimmal, közben csodás emberekkel találkozom. A színész feladata és kötelessége a közösséget képviselni, építeni. Annak, hogy iskolákban adok elő, hosszú távú a hozama. Gyermekeim születése óta még inkább érzem, felelős vagyok a jövőjükért, értük is formálnom kell a közösséget, amelyben élünk. Arra törekszem, hogy meghitt, barátságosabb Erdélyben élhessenek, élhessünk.

A legszebb visszacsatolás az iskolákban mindig az, ha az osztály legcsibészebb, mindig izgága tagja a műsorom ötödik percétől elcsendesedik, és figyelni kezd. Meghatódom, amikor látok egy-egy idős mosolygó vagy megrendült arcot valamely kis szórványtemplomban az előadásom alatt, a végén pedig görnyedt hátú nénik szorongatják a kezem. Iskolai műsorom után egy édesanya üzenete a kamasz fiát idézte, aki reggel még nem akart előadásra menni, este viszont már így szólt: „Életem legjobb előadása volt... színész akarok lenni. Olyan, mint Marosán Csaba!” Egy-egy ilyen visszajelzés igazi lelki üzemanyagként hajt tovább. Megerősít abban, hogy van értelme az irodalomterjesztő munkámnak.

Az említett nagy körön kívül svéd- és németországi, amerikai, kanadai magyar közösségekben is tartott irodalmi esteket. A nagyvilág hány helységében lépett már fel? Eredményesnek érzi a küldetést?

Hiszem, hogy mi mindnyájan, akik itthon maradtunk, Adyval szólva, „őrzők vagyunk a strázsán”. Az elmúlt nyolc évben mintegy száznyolcvan templomba és százhetven iskolába jutottam el, s az irodalmi műsoraimat valóban Német- és Svédországban is bemutattam az emig rált magyar közösségnek. Találkoztam hatvan éve kivándorolt magyarokkal az Egyesült Államokban – nekik a magyar irodalom olyan, mint az éltető víz. Szép élmény, hogy ha valaki Magyarországtól messze ad elő, az ottani magyarok körében, biztos lehet benne: értik, amit mond. Ők biztosan magukkal vitték a hosszú útra piperecsomagjuk mellett a Mátyás-népmeséket, Benedek Elek meséit, Petőfi- és Ady-köteteiket. Akik kivándoroltak, ragaszkodnak identitásukhoz, kapaszkodnak azokba a gyökerekbe, amelyekhez jussuk van: a magyar kultúrához. Los Angelesben például sok kocsin láttam Erdély-matricákat, nagyon büszkék, hogy erdélyiek.

Meggyőződésem: „nyelvében él a nemzet”, és az anyanyelv elvesztésének identitásvesztés a következménye. Az ember a gyökereit őrizze meg a legjobban! Mert aztán bármilyen szélvihar jön, nem fújja el a szél. Az irodalomra láthatatlan selyemfonálként tekintek, s azzal próbálom összefűzni az öt kontinensen szétszóródott magyarságot. A literatúra az egyik elemi eszköze az öszszekovácsolásnak. Csodálatos érzés, hogy közösségi oldalamon több mint huszonötezer irodalomkedvelő követőm van, egyegy bejegyzésemre ugyanúgy tetszését nyilvánítja a chicagói, clevelandi, malmői vagy hamburgi magyar, mint a nagybányai, petrozsényi vagy nagyszebeni.

Egyszemélyes intézményként küzd a versek és a magyar nyelv megszerettetéséért. Cél, hogy legyenek csatlakozók a küldetéséhez?

Igen, az a célom, hogy növekedjék az irodalom szeretete az iskolákban, és azon is dolgozom, hogy húsz vagy harminc év múlva is legyen értő, olvasó, színházat szerető közönségem. Hiszen e fiatalokból lesz a potenciális publikum. Épp ezért ne kárhoztassuk és kritizáljuk a fiatalokat, az okostelefonok világában is felkelthetjük bennük az irodalom szeretetét. Miért ne használhatnák e kütyüket eszközként lelki-szellemi gyarapodásukra? Ha ma élne Petőfi, ő is használná az új technikát.

Afféle vándorszínészként reklámozom a színházakat, költőink műveit, hátha a kóstoló alapján kedvet kapnak a fiataljaink a színházra vagy a versekre. Az ifjak a legőszintébb kritikusok. Fogékonyak, nyitottak az irodalomra, ám olyan stílusban kell megszólítani őket, amely közel áll hozzájuk.

Nemzetjáró programját, például Petőfi-műsorát - Költészetünk vadvirága - alapos kutatómunka nyomán állította össze. Mert nyilván az a cél, hogy – metaforájával – „a szobrok megmozduljanak”, illetve – Kosztolányi szavával – megvalósuljon „a versek feltámasztása papírsírjukból”. Hús-vér emberekként jelenjenek meg a költők, emberségnövesztőként a versek, gyönyörű kifejezőeszközként az anyanyelv.

Az utókor hajlamos vitrinbe helyezni egykori nagyjaink munkásságát, főként azokét, akik évszázadok óta lebegnek a köztudatban. A kétszáz éves Petőfi Sándort például annak idején üveg mögé zártuk, március 15-én jó esetben kiszabadítjuk, elszavaljuk néhány versét, és újabb évre a feledés homályába száműzzük. Célom, hogy emberi arcát mutassam meg hajdani nagyjainknak is: ne csak ünnepek alkalmával emlékezzünk rájuk, hanem a mindennapokban is, mert szövegeik ma is szolgálhatnak útmutatóként. Néha valóban hosszasan, akár egy évet is kutatom egy költő világát, míg bemutatom a róla szóló műsoromat. Eközben több példaképem is lett. Dsida Jenő például emberi, őszinte költészete miatt. Sírfelirata számomra ars poetica: „Megtettem mindent, amit megtehettem”. A másik a nemzetéért folyamatosan aggódó Ady. Azt mondjuk, kicsapongó életet élt. Mégis szoros volt a kapcsolata az Úristennel. A harmadik Reményik Sándor, aki nem hagyta itt Erdélyt, itthon maradt. Az ő sírfelirata is sokatmondó: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...” Az élet lényegi kérdése: kapunk-e lángot az elődeinktől, és továbbadjuk-e, vagy hagyjuk kialudni? Petőfi például továbbadta. Sőt tűzoszloppá lett. Nemcsak szónokolt, ha nem aktívan tett a haza előrehaladásáért. A feladatom, hogy továbbéltessem az utókor számára. Én is vallom: egy költő addig él, amíg olvassák a műveit.

Az értékek továbbadása egyszersmind tanítás is…

Márton Áron mondta 1933-ban: „Tanítsunk irodalmat. A nyelv volt mindig leghűségesebb kísérőnk. Ez pattogott az ősök ajkán. Ezen kesergett a Rodostóba száműzött magyar. Bánatunkat, dicsőségünket s örömünket is, ha volt, ezen fejezték ki költőink, művészeink. Irodalmunk gazdagságában és színvonalban is vetekedik a nagy nemzetek irodalmával. Érezze meg a nyelv sok ízét s a benne rejlő, összetartó, szegénynél és úrnál egy azon lelket mutató erőt.” Változatlanul aktuális gondolatok. Ez is ars poeticám.

Gyakran elkíséri a családja – felesége, három kisgyermeke – az irodalmi utakra? Ők hogyan élik meg ezt a missziót?

A fiaim bejárták már szinte az egész Kárpát-medencét. Ha tehetem, mindig magammal viszem őket. Sokan idézik Tamási Áron legismertebb gondolatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”