Az út hosszú volt. Jobban belegondolva: egy fél életen át tartott. Volt szép része, és volt benne gyötrelem. Diákként indult el, mint akkoriban és békeidőben azóta is sokan. Tanulni akart ez a lelkes zsidó ifjú, jobban érteni az Írást, az ősök hagyományát, és ilyenkor Jeruzsálembe kell menni! Akkor még emberünk is azt hitte, eltölt itt pár évet, aztán… aztán majd csak lesz valahogy. Vissza lehet térni valahova Szíriába, talán Antiókhiába, az lehetőségekkel teli város egy ambiciózus, jól képzett fiatalembernek. Csak az a lelkesedésre, az értetlenek szemében fanatizmusra hajló természete ne lett volna! Akkor nem indult volna be a karrierje idő előtt; akkor nem az ő lábai elé rakták volna annak a megszállott eretneknek a ruháit, aki a megfeszítettet vélte látni a rá zúduló kövek alatt.

Aztán minden ment magától. Az a damaszkuszi utazás milyen jó hírnevet szerezhetett volna! De persze semmi sem sikerült terv szerint. Vakon botorkálva az Egyenesnek nevezett utcában már tudta, nem fog ő senkit megkötözni, sem eljárás alá vonni Krisztus nevéért. Csak egy dolog maradt állandó: az utazás. Évekig, évtizedekig. Ciprus, Kisázsia, Macedónia és tovább. Nagyvárosok, Efezus, Korinthus, Filippi, Thesszalonika… és Jeruzsálem. Újra és újra. Oda mindig vissza kell térni, vitatkozni a többiekkel, akik nagy nehezen csak befogadták maguk közé. Itt lehet terveket szőni, felmenni a templomba, vagy csak úgy lenni. Megismerni a csőcselék támadását, menekülni, börtönbe kerülni. Innen már menni sem kell, viszik az embert. Aztán megint tenger. Hajótörés, partra vergődés, végül Rómában találkozás a testvérekkel.

A férfit, kinek útja Rómában véget ért, valamikor Saulnak hívták. Mi Pálként ismerjük. A régi egyházi írók (például Euszebiosz) szerint a városban utolérte a mártírsors; ha így esett, boldogan találkozott Krisztussal, aki teljes életét feje tetejére állította. Dicsőség és hála neki!