Anyám nem tartozott a sütő-főző, a kamrapolcokat adventig fokozatosan feltöltögető, „szabályos” anyukák közé.

Mivel apám csaknem hat (politikai) börtönéve alatt együtt éltünk nagyszüleimmel, ezeket a megszokott gyakorlati feladatokat a nagymamám vállalta magára. Nem a színes, szélesvásznú karácsonyi filmek látványát biztosította, csupán a nagybetűs Otthont, a rá minden élethelyzetben jellemző végtelen, a Születés Ünnepéhez méltó nyugalommal és bizalommal. Ha volt is benne olykor egy kis szorongás, hiszen a gyanús minőségű fagyasztott húsok, a déligyümölcs-nélküliség idejét éltük, volt egy magát és bennünket is biztató mondata: „Ne féljetek, majd minden kiparancsolódik!” Nagymama ezen nem a korszakra annyira jellemző, pult alatti furfangokat, megvesztegetéseket, olcsó trükköket értette, hanem annak a szeretetét, gondjainkra odafigyelő segítségét, akire vártunk. Így azután nem is felesleges, gyomorrontásokat termő, nehéz fogások tömegével készült a szentestére, s az azt követő első és második napra. Sokkal inkább arra figyelt, hogy az ötvenes évek közepén, kislánykoromban még elég közeli második világháború özvegyeit, árváit, gyermek és unoka nélkül éldegélő emberpárjait erre a három napra valósággal „örökbe fogadja”. Nem fölösleges luxusétkekkel, de a testet és a lelket tápláló finomságokkal és nem fáradó szeretettel.

A készülődésbe azért természetesen anyu is bekapcsolódott, legalábbis az akkoriban nagyon rövidke karácsonyi – azaz „téli” szünidő napjaiban. S magára vállalt, pontosabban a rá jellemző színes fantáziával a teljes adventi időszakra megálmodott nekem három külön karácsonyi angyalt, ha már aput a karácsonyi időszakban csak a szabaduló rabtársak (főleg képzőművészek!) által készített, s kicsempészett, apró ajándékok képviselték. Például egy kenyérbélből gyúrt, tökéletesen kifestett, pici Mikiegér-szobor. Anyu azonban több éven keresztül vitézül állt az adventi vártán. Kezdve azon, hogy már említett saját adventi angyalaim, Fehérke, Ezüstke és Fenyőke nevében december minden napjára kitalált valami meglepetést. Az egyik legszebb az volt, hogy megkérte keresztapám egyik, lovakért rajongó orvoskollégáját, hogy egylovas szánjával vigyen el minket egy kis körútra, hadd élvezzük a karácsonyi hó – R. S. Thomas walesi lelkész költő szerint – „Krisztus nevére utaló ropogását: Crisp-Christ”. Ezt a szójátékot akkor természetesen nem ismertem! Akadtak persze ennél kisebb meglepetések is: az előszobában elhintett szaloncukrok, vagy – ezüspapírban – apám gyerekkori kedvence, a „pasziánsz” nevű aprósütemény.

Később értettem meg az angyalkásdi lényegét: szárnyas segítőim nem önzésre tanítottak, csak arra, hogy örömmel várakozzam. Ezt kívánom mindnyájuknak most, 2023 adventjén!