... néha, talán többször életünkben. Jobb esetben kedvezőbb lakásba, a felépült házba, esetleg albérletből albérletbe vagy idősek otthonába. De mindig nagy döntést és nagy átrendeződést igényel: mit vigyünk magunkkal, mi kell azon a helyen, ahol majd élünk? Szükségesek mindazok a kincsek, amelyeket felhalmoztunk és összegyűjtögettünk az évek során? Minden tárgyat, minden ruhadarabot, minden könyvet kézbe kell venni, igent vagy nemet kell mondani rá. El kell csomagolni, azután újra kézbe venni a kérdéssel: mindez valóban kell?

Emlékek is előjönnek, kitől is kaptuk, milyen alkalomra vettük, használjuk-e, vagy csak díszeleg a polcon, netán elfelejtve lakik egy szekrény mélyén. Mennyi mindenünk van! Pál apostol nem költözködött, pedig állandóan úton volt, egyik városból a másikba, egyik gyülekezetből egy másik, az ő missziója nyomán létrejövőbe. Mit csomagolt? Biztosan nem is csomagolt. Kevésre volt szüksége, hiszen többnyire gyalog járt, s ha hajóra szállt, mindene odaveszett a három hajótörés alkalmával: „...háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2Kor 11,25–27).

Csak az életét őrizte meg az őt küldő és vezérlő Krisztus. És boldog ember volt. Úton járunk, missziói úton akkor is, ha nem főfoglalkozásban visszük az evangéliumot. Jézus elküldte a tanítványait, hogy apostolokká váljanak a környezetükben. Útravalónak hatalmat adott a gyógyításra, és intette őket, hogy ne vigyenek semmilyen csomagot magukkal. Hozzájuk képest csupa luxus a mi életünk, mégis folyton panaszkodunk: mi minden hiányzik. Hosszú távra rendezkedtünk be, és tragédiaként ér, ha egy-egy darabot a hozzánk nőtt pakkból el kell engednünk. A szerzeményeink nélkül koldusszegénynek, eszköztelennek, bizonytalannak érezzük magunkat. Mintha azok adnának arcot, identitást, egzisztenciát nekünk.

Mi szükséges a zarándokúthoz a következő állomáshelyig? A mindennapi: kenyér, szeretet, jóság, megbocsátás, öröm. Egyszer majd végleg elköltözünk a színről színre látás világába. Akkor már biztosan nem csomagolunk. Vagy él bennünk a Krisztus (Gal 2,20) és a mennyei kincsek – amelyek nem avulnak, nem évülnek el, amelyek odaát is érnek valamit –, vagy nem.