Négy hónapja ön a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja, mégis az érdligeti gyülekezet óvodájában ültünk le beszélgetni.

Számomra a szerda a hét egyik fénypontja. Délelőtt a gyerekekkel vagyok, több csoportom is van, ahová bemegyek, gitározok, éneklünk, beszélgetünk, imádkozunk. Beszélgetésünk után az Ég-Ígérő óvoda munkatársainak tartok majd bibliaórát. Ez az a hely, ahova az ember szívesen és örömmel jön. A dékáni kinevezés után sem akartam elengedni az óvodai foglalkozásokat. Persze van, hogy kimarad egy-egy szerda, s a gyerekek utána kérdezik: „Hol jártál?” De ami rajtam múlik, igyekszem megtenni annak érdekében, hogy ne szakadjak el sem az óvodától, sem a gyülekezettől, sem a valóságtól.

Hogy érti ezt?

Az élet és az egyház valóságától. Attól, hogy dékán lettem, az életem rendjét még fenn szeretném tartani. Nemcsak a gyülekezeti jelenlétre gondolok, hanem azokra a dolgokra, amelyek a valóságot adják, mint például az elesettekkel való foglalkozás. Szívem szerint ha tehetem, kimegyek Dömösre, az iszákosmentő misszióba. Nemrég egy pakisztáni üldözött keresztyén család számára igyekeztünk támogatást szerezni. Nem szorulhat be az élet a dékáni szobába, bár a nyomás nagy. Ebből a szempontból az óvoda is nagy segítség számomra.

Hogyan változtak meg a napjai a kinevezés óta?

Korábban heti két napot töltöttem bent a teológián, most, ha szűken mérjük, akkor hármat, ha bőven, akkor heti ötöt. Sokszor a kötelezettségek döntik el, ott kell-e lennem vagy sem. Mindemellett az ügymenet megköveteli azt, hogy munkaidőben mindig elérhető legyek. Ideális esetben a hétvége – beleértve az egész pénteket is – marad az érdligeti gyülekezeté, illetve a keddi bibliaórára is igyekszem mindig hazaérni. Szeretném, ha a közösség úgy élné meg, hogy továbbra is jelen vagyok, és én is szeretnék köztük lenni vágyom közéjük.

Mi volt az első gondolata, amikor felkérte a kerület a teológia vezetésére?

Ijedtség. Alapvetően azért, mert nem tudtam, hogyan lehetne vezetni a budapesti teológiát aktív gyülekezeti szolgálat mellett négygyermekes családapaként. Természetesen a döntést nekem kellett meghoznom, amihez sok igei megerősítéssel szegélyezett út vezetett. Ez a döntés hitben történt, azaz az Isten Igéjében való hit tudta átformálni az ijedelmet elfogadássá, bizalommá. A kétségek és a bizalom közötti küzdelem ma is természetes jelenség a dékáni munkámban, de bízom benne, hogy az áldás részéig is eljuttat majd Isten.

Lassan harminc éve jár a teológiára. 1996-ban kezdte tanulmányait, 2001- ben diplomázott, 2003 óta pedig oktat is a Károlin. Mások-e a mai teológusok, mint az ön teológusévei alatt, vagy az elmúlt egy-két évtizedben?

Szeretem a teológusokat, igyekszem bátorítani is őket, ugyanakkor egy biztos, sohasem volt szokásom szidni őket például általános képzettségük, elkötelezettségük vagy bármi más okán. Több mint húsz éve tanítok, és ennyi idő alatt megtapasztaltam: van, ami változik, van, ami nem. Akár az én évfolyamomban, huszonhét évvel ezelőtt, akár kezdő tanár koromban, akár a mostani hallgatók között is ott vannak az elhívott, mélyen elkötelezett teológusok, akik alig várják, hogy szolgáljanak, akik készek arra, hogy a szolgálatban is formálódjanak, érjenek.

Ez így volt húsz éve, így van ma is. Ugyanakkor most is érkeznek bizonytalanok vagy éppen túl magabiztosak, akik mindig mindent jobban tudnak, de ilyenek is voltak mindig. Ez tehát olyasmi, ami nem változik. Az viszont tény, hogy ez a generáció másképp gondolkodik az egyetemi életről vagy akár magáról az életről, ugyanígy a hivatáshoz való hozzáállásról. Bizonyos értelemben ezt is lehet törvényszerűségnek látni, hiszen a generációs különbségek jelensége nem a XXI. század sajátja. És az is biztosan mindig a kegyelem munkája, ha olyan hallgatók érkeztek és érkeznek, akik már tizenévesen képesek akár egy életre szóló döntést hozni, és beállni az evangélium hirdetésének szolgálatába.

Korábbi interjúiban elmondta, hogy az egyházkerület elnöksége a felkérésben előrevetítette: olyan vezetőt keresnek a teológia élére, aki minél közelebb tudja hozni a teológiai oktatást a gyülekezeti valósághoz. Ezek szerint eltávolodott egymástól ez a kettő?

A lelkészképzés és a lelkészi gyakorlat sosem volt ugyanaz, és nem is szeretnénk, ha azzá válna. Itt tanulnak, felkészülnek, ott szolgálnak, ha úgy tetszik, tanítanak a leendő lelkipásztorok. Ugyanakkor szoros összefüggés van a két terület között, amelyeket ha jól illesztünk össze, az sok áldás forrásává válhat. Véleményem szerint itt érdemes odafigyelni a végzett és már szolgálatban álló diákjaink visszajelzéseire. Ha ők azt fogalmazzák meg, hogy a lelkészképzés lehetett volna gyülekezetközpontúbb vagy lelkipásztoriélet-centrikusabb, technokrata kifejezéssel élve esetleg jobban érvényesülhettek volna a munkaerőpiaci szempontok, akkor arra kötelességünk odafigyelni.

Érdemes lenne a kerületben felmérést készíteni az utóbbi évtizedben gyülekezetbe kerülő lelkipásztorok között, hogy tisztán lássunk ebben a kérdésben. Mindenképp jó, ha beszélünk róla, mert fontos a nyílt és őszinte párbeszéd házon belül és a teológián kívül is. A diákság és a kollégák közötti őszinte kommunikációnak szerintem a bizalom épülése a legnagyobb hozadéka. Már volt is egy-két olyan beszélgetésünk, amely a terhei ellenére is őszinte és szabad eszmecsere lett, ez már önmagában előrelépés. Nem csak szlogenként szeretném használni az őszinte beszédet és nem csak a teológián, ezért elkezdtem felkeresni a dunamelléki espereseket, hogy szánjanak rám egy-két órát. Ennek célja az, hogy egyházmegyei szinten is partnerek legyünk a lelkészképzés felelősségének vállalásában. Az Északpesti Református Egyházmegye például minden évben meghívja egy napra a teológusait a mátraházi egyházmegyei lelkészhéten. Ez segít abban, hogy kölcsönösen megismerjük egymást. Sőt, amikor eljutnak oda, hogy szolgálatba lépjenek, akkor az esperesek is ismerik őket. Látom ennek a lelki, közösségi és gyakorlati hasznát is, ugyanis minden, ami kapcsolatot és közösséget épít, az szerintem egyben az Úr áldása is. De ugyanez a cél az egyházközségekkel is, azaz velük is szorosabbra kívánjuk fűzni a kapcsolatot. Szeretnénk, hogy a gyülekezetek tudják, mi és miért zajlik a saját lelkészképző intézményükben, valamint bátorítani kívánjuk őket, hogy lehetőségeik szerint szánjanak időt és energiát a teológusaikra. Szeretnénk, ha a legáció, a teológusnapok – az úgy nevezett gyülekezeti nyílt napok – mindmind kölcsönösen erősítenék azt a hálót, amely megtartja teológusainkat elhívásukban mind a teológiai képzés alatt, mind pedig a szolgálatba állásuk után.