Ez a jelenet szépen mutatja, milyen belső bizonyossággal járja be Urunk a megváltás értünk vállalt, szenvedésteli útját. Tudja, a neki rendelt idő véges. Ezért Galilea uralkodójának a halálos fenyegetése sem rendíti meg. A politikai hatalmasságot politikai mércével mérve „rókának” mondja a szemrebbenés nélkül gyilkoló uralkodót (Mk 6,27; 9,13). Urunk ítéletében a róka ravaszsága mellett talán ott van a szőlőskerteket tönkretevő állat képe is. Szavait így is érthetjük: „Mondjátok meg ennek az Isten szőlőskertjét, azaz Izráelt pusztító királynak, hogy én ördögöket űzök ki, és betegeket gyógyítok. Én tehát jótevő vagyok és nem gonosztevő.” (vö. Zsolt 80,9–16; Hós 10,1; JSir 5,18; Ez 13,4) Urunk nem államellenes lázadó (Mk 12,13–17), de nem is riad meg uralkodójának haragjától, mert életét a mennyei Atya kezében tudja (23,46; Jn 10,18). Ehhez a csodálatos belső bizonyossághoz tartozik az is, hogy a prófétának (és ő próféta is) Isten rendelése szerint a szent városban, Jeruzsálemben kell majd meghalnia (vö. 13,34). Az Istenhez igazodó minden életnek megvan a maga belső rendje.

Ézs 42.

111. zsoltár

Urunknak Jeruzsálemről mondott szavai ismételten rámutatnak, milyen keveset tudunk az ő életéről. Nyilván nem beszélhetett volna így, ha nem ajánlotta volna fel többször is megváltó szeretetét Jeruzsálem népének. A mentő szeretetre elutasítás volt a válasz: „Nem akartátok!” Nincs fájdalmasabb érzés a visszautasított szeretetnél, és Urunknak ismételten át kellett ezt élnie. Pedig Izráel őrizőjeként már látta a szent város fölött vészesen kerengő római sas halálos fenyegetését: „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok.” (35) Urunk szerette népét, utolsó jeruzsálemi útja során megsiratta az engedetlen város előre látott pusztulását: „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (19,42.44) Az Újszövetség bizonyságtétele szerint Istenünk e fájdalmas kudarc ellenére sem mond le népéről, e világkorszak végén ismételten odafordul majd hozzá. Erre utalnak Urunk rejtélyes szavai: eljön az idő, amikor azt mondjátok: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Zsolt 118,26) Vagyis Krisztus újra eljön az idők végén az Atya templomába, a Sionra (vö. Mt 23,39; Róm 11,26), és népe ajkán felzúg majd a hódoló zsoltár. Örömünk, hogy ennek a mennyei kórusnak mi is tagjai lehetünk.

Ézs 43.

173. dicséret

Jézus a szombattörvény szövevényes teológiai rendszerét az emberség egyszerű látásmódja felől nézi. Farizeus ellenfelei a szombattörvényben csak Isten által felállított korlátokat látnak, ő pedig Isten életmentő szeretetét (6,9; 13,15; Jn 5,17). A vízkóros ember meggyógyításával Urunk felfedi a farizeusi magatartás álszent voltát. Isten nevében korlátokat állítanak fel, de ez csak addig érvényes, amíg ők maguk is nem szorulnak segítségre. Ilyen helyzetben (gyermekük, állatuk mentése esetén) gondolkodás nélkül megszegik a maguk készítette törvényeket. Amiként mi is helyzetünktől függően hirdetjük a minket megértő mennyei Atyát vagy a törvényeire szigorúan vigyázó, kérlelhetetlen Istent, eltakarva értékrendünkkel a segítségre szoruló, másik embert. Isten törvényei azonban mindig az irgalmasság szolgálatában állnak (Mk 2,27; Róm 13,10). A szombat nem önmagában szent, hanem Isten nagy nyugalomnapjára utaló jel, amely az ő gyermekeire vár majd egykor (2Móz 31,17; Zsid 4,1–11). Erről az örök szombatról énekel a középkori költő: „Mert ott a szombatot új szombat váltja fel, / szombatolók örök ünnepe nem fogy el, / s nem érik végüket az ujjongó dalok, / amiket harsogunk mink és az angyalok.” (Babits: Amor Sanctus, 116)

Ézs 44.

115. zsoltár

Vladár Gábor

Tisztesség, tekintély, rangsor – ez foglalkoztatta Jézus gondosan helyezkedő asztaltársait. Mintha csak egy mai esküvői vacsorát látnánk. Nagy különbség, hogy az így okoskodó menyasszony kis táblákat helyez ki, és a vendégek ezt tudomásul is veszik, a történetbeli farizeusok pedig maguknak igyekeztek irigylésre méltó pozíciót kikönyökölni. Csakhogy ebben van egy nagy veszély. A legtekintélyesebb vendég utoljára érkezik, hisz ügyel a belépőjére, és figyelmet szeretne; így előfordulhat, hogy amikor már mindenki helyet foglalt, felállítják az embert a legjobb helyről, és az egyetlen üresen maradt, távoli székhez kell kullognia. De trükközni sem érdemes: mi van akkor, ha a legutolsó helyekért indul meg a tülekedés, mégsem ültetik feljebb az embert? Aki alázatoskodik, nem kevésbé visszatetsző, mint aki felmagasztalja magát. Ma az „öt perc hírnév bármit megér” világában élünk, de Jézus azt mondja, tedd olyan alacsonyra magad, ahonnan már nincs lejjebb, ahonnan már csak egy irányba vezethet az út: felfelé. A filippi példájával élve: szállj alá, ereszkedj mélyre, a legmélyebbre, és engedd, hogy Isten emeljen fel onnan (Fil 2,5–11)!

Ézs 45.

628. dicséret

Ezúttal a házigazdához fordult Jézus, akinek vendégszeretetét maga is élvezte, de általa is hozzánk szól: hogyan választjuk meg asztaltársainkat? A házunkban megforduló híres vendégeket szeretjük, azokat, akikkel eldicsekedhetünk. Az előző versekben még arról volt szó, milyen rend szerint helyezkednek el a meghívottak az asztal körül, itt viszont Jézus még mélyebbre nyúl: kivel vállalsz asztalközösséget? Aki viszonossági alapon gondolkozik a vendéglátásról, eleve nem hívja meg azokat, akik rosszul mutatnak a csoportképen. Szegényeket, nyomorultakat (13), vagyis a viszonzásra képteleneket. Csakhogy a kenyeret az éhezővel kell megosztani, a meztelent kell felruházni, és a testvér elől nem szabad elzárkózni (Ézs 58,7)! A jézusi elv kikerülhetetlen: vagy Isten, vagy a világ elismerése nyerhető el. Jó, ha tudunk kizárólag Istenre tekintve cselekedni, aki nem viszonossági alapon fejezi ki elismerését, hanem feltámaszt az igazakkal együtt (14). De vigyázzunk: itt vendéglátásról, a közösség vállalásáról van szó, nem arról, hogy levegőtlen helyiségekben jótét lélekként megetetjük az összecsődült szegényeket, majd egy gondos takarítás, és persze az elégedettség: már megint jó keresztyén voltam.

Ézs 46.

741. dicséret

A szakasz az egyik vendég pohárköszöntőjével kezdődik, de ő valójában Jézus boldogmondását (14) gondolta tovább, amelyre feleletként hangzik példázatunk. Jézus a nagy vacsoráról kezdett beszélni, ahova úgy kell bekényszeríteni a vendégeket. Egy ilyen vendégséget fáradsággal készítenek elő. Isten országa, a messiási lakoma, amelyre a példázat mutat, ezzel szemben váratlan, de nem azért, mert hirtelen a semmiből bukkanna fel. Ez nem titokzatos terülj-terülj asztalkám, inkább olyan, mint a kőleves meséje: látszólag csak kőre van szükség, de alig észrevehetően összegyűlnek a hozzávalók. A messiási lakomának, az idő teljességének megvannak a maga előjelei. Váratlan, mert az emberek csak későn veszik észre életük mulasztásait (vö. Mt 24,43; 25,44–45)! A példázatbeli vendégek is valós indokokkal maradtak távol, viszont ettől még tragikus: a mindennapok dolgai miatt maradtak le. Nekünk is mindig van kibúvónk. E példázat Isten országára a kegyelem alapján tekint, itt mindenféle ember békességet, gondoskodást talál, de csak az, aki elfogadja a meghívást. Végül szegények és elesettek ülték körül az asztalt. A boldogok. Jézus asztaltársai pedig talán megértik: Isten országa a határok átlépéséről is szól.

Ézs 47.

68. zsoltár

Senki sem szeret keresztet cipelni. Ha más hordozza a mi keresztünket, könnyít terheinken, azt annál inkább. Krisztus engedelmesen felvette a saját keresztjét, így a miénk lényegesen könnyebbé vált, ami kétségkívül jó hír. Jézus szavai azonban azt rögzítik, hogy az ő követésének ára van. , Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom" (26) Hogy lehet ilyet mondani? – kérdezzük felháborodottan. A család ellen nem beszélhet senki! Szó sincs arról, hogy Jézus fel akarta volna rúgni a család kötelékét, ő még a kereszten is az anyjára gondolt (Jn 19,26). A tanítványság egész életünk átformálását jelenti, ami kihat elemi kapcsolatainkra is. Mindannyiunk élete kötelességek, kötelezettségek, elvárások, sokféle lojalitás hálójában helyezkedik el. Amiről Jézus beszél, az a sorrend felfedezése, a fontos és a másodlagos dolgok megkülönböztetése. Úgy mérlegelj, mintha házat építenél; tudd, hogy döntésed mivel jár! Így kerülhető el, hogy a tanítvány ízevesztett sóként végezze. Ahogy a sónak annyi a dolga, hogy ízt adjon, úgy a tanítvány is csak akkor ér valamit, ha azt teszi, amire elhívást kapott. Ha nem hirdetem és élem meg Isten országa jó hírét, semmire sem vagyok való már.

Ézs 481.

779. dicséret

Hodossy-Takács Előd