Van bajunk elég, még a másikét is vegyük a nyakunkba? Mennyire szólhatunk bele más dolgaiba? Hogyan kell a terhünket egyedül vinni? Reményik Sándor szavaival: „Fogcsikorgató türelemmel, / összeszorított szájjal – / Krisztus-követő bús próbálkozással”? (Ahogy lehet) Hogyan ne legyünk magunk is teher másoknak? Mert senki nem szereti a panaszkodókat. Nem véletlen itt a szóhasználat. Egymás terhét kölcsönösen viseljük, közben vállaljuk a sajátunkat is! Az első a bűn terhének közösségi elhordozása. Ítélkező fölényeskedés nélkül, szelíd lélekkel segíteni, a kificamodott tagot helyére tenni, nem fölülről lekezelni, esendőségünket vállalni – ez a Krisztus törvényének, a szeretetnek megvalósítása. S vannak bizonyos terhek, amelyeket kinek-kinek magának kell vinnie, nem tolhatjuk másra, az a mi batyunk. Ki van ránk mérve, a saját porciónk, örökölt természetünk, egyéni felelősségünk, a ránk szabott kereszt. A miénk, ezért kapunk hozzá erőt, képesek vagyunk vinni. Sokszor összemossuk a kettőt, összekeverjük a terheket. Másokét szívesebben vinnénk a magunké helyett, pedig a miénk éppen nekünk való.

Jer 16

415. dicséret

Hosszú összetett mondattal kezdi Pál a levelét. Gyönyörű himnusz ez az isteni vigasztalástól. Jó indulás, mert egyébként az egész levél egyetlen nagy védekezés a gyülekezet és Pál között támadt vitákra. Az apostolt súlyosan támadták. Fájdalmas a vád, hogy nem jó szónok, gyönge a megjelenése, nem tartja ígéretét, hogy meglátogatja őket (15–17). De ez semmi ahhoz képest, hogy apostoli küldetését is megkérdőjelezték. Mégis, vagy éppen ezért, hálát ad Istennek a vigasztalásáért. Tízszer is ismétli a szót az első tizenegy versben. Mi, emberek „nyomorult vigasztalók” vagyunk, mellettünk megkeseredhet bárki, ha tőlünk vár vigaszt (Jób 16,2). Az isteni vigasztalást a Heidelbergi Káté első kérdés-felelete foglalja össze a legszebben: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem a magamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Akkor vigasztalódunk igazán, amikor továbbadjuk (Péld 11,25), amit a vigasztaló Lélektől vettünk, aki a szívünkben él (22), így egymás örömének is (munka)társai lehetünk (24).

Jer 17

406. dicséret

A legjobb ajánlólevél a hiteles gyülekezeti közösség, ahol Istenben hisznek és remélnek, veszik és vallják a bűnök Krisztustól kapott bocsánatát és a Szentlélek szabadságát. Magunktól nem vagyunk alkalmasak, de Isten Lelke a szívünkre írja ajánlását (3). Mózes sugárzó arcára nem tudtak ránézni a zsidók, miután Istennel találkozott, aki szólt hozzá és adta a Tízparancsolatot. Úgy ragyogott, tükröződött rajta Isten dicsősége, hogy leplet kellett tenni az arcára (2Móz 34,29–35). Vajon a mi arcunkon meglátszik, hogy templomban voltunk, imádkoztunk és Isten szólt hozzánk? Átragyog-e a magatartásunkon, hogy mennyei kézből vesszük el minden napunkat, feladataival együtt, és az ő kezébe tesszük le azt, ami megterhel? Csak magunkat nézzük a tükörben, tele vagyunk magunkkal, a külsőnkkel, a láthatóval? Ha tekintetünket Jézusra fordítjuk, az ő dicsőségét szemléljük és imádjuk, akkor titokzatos módon magunk is változunk. Akit csodálok és mindig lelki szemem előtt tartok, ahhoz szeretnék hasonlítani, ha nem leszek is vele soha azonos. Ne vakítsa szellemi látásunkat karácsonyi fényreklám, kirakatok csillogó-villogó kínálata!

Jer 191

408. dicséret

Az evangélium világos: Krisztus az Isten képe, mint egy ikon a láthatatlan Isten dicsőségéről. Krisztus arca megjelenik előttünk, amikor olvassuk az Írást, szavait, mert a holt betűket megeleveníti a Lélek (3,6). Az élet a fény teremtésével kezdődött (1Móz 1,3). Ha a Teremtő a szívünkben világosságot gyújt, akkor nyer értelmet az életünk is. Ahogy egyre jobban megyünk bele a külső téli sötétségbe, vágyunk erre az eligazító fényre. Amikor elcsüggesztenek az események, a világ hírei, a saját törékenységünk, betegségünk, összpontosítsunk a kincsre! Arra, amit törékeny testünkben hordozunk, Jézus életére és halálára, sőt, ahogyan az apostol írja: halálára és életére. A külsőnk megromlik, öregszik és gyöngül, de ha a szívünkben fény van, az kivetül ránk és környezetünkre. A négyes epigramma hiteles biztatás attól, aki maga is sokat szenvedett fizikai és lelki bántalmazást, üldözést: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk.” (8–9) Akit Isten használ, azt felkészíti, megpróbálja, de soha nem erején felül.

Jer 20

409. dicséret

Az apostol szemléletes képet ad először e földi életünk végéről: „sátorunk összeomlik” (1), és közben „megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni” (4). Vágyunk a mennyei házba hazaköltözni, mert tudjuk, hogy az Isten készítette lakhely nem átmeneti, hanem állandó otthon lesz. Mégis jó volna a „költözködés” kínját, nehézségeit elkerülni, és mindjárt az örökkévalóságba jutni. Az a tudat, hogy a Krisztus ítélőszéke elé állunk, nem riasztó annak, aki reménységgel várja a találkozást vele, és jó a lelkiismerete. Második kép: Krisztus szorongató szeretete (14), amelyet Károli veretes fordítása még jobban kifejez, „Krisztus szerelme” olyan dinamikus és halálos, hogy révületbe és józanságba, halálba és életre visz. Mint a szerelemben, azt sem tudni igazán, hogy az erős szorosságban ki szereti jobban a másikat. A harmadik kép az új teremtésé: „készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” (Ézs 43,19) Az útkészítő, formáló Isten újjáteremti a szívünket. Meg akar békíteni bennünket, ezért küldte Krisztust (18). Nem ő haragszik ránk, hanem mi tévedtünk el, mi sértődtünk meg és fordítottunk hátat neki. Krisztus apostola könyörög és kérlel, hogy béküljünk ki Istennel (20).

Jer 21

410. dicséret

Meglátszik rajtunk? Nincs kiábrándítóbb szó, mint a hiába. A prédikátor könyvében ismétlődik ez a depressziót árasztó kifejezés. A görögben a szó azt jelenti: üres. Mintha lyukas edénybe töltenénk valamit. Az apostol csodálatos listát állít össze magáról, nem tudni, hogy dicsekszik-e vagy panaszkodik benne, de ő nem hiába vette a kegyelmet. Így fejezi be: , mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden! Ez az igazi, teljes élet és keresztyén gazdagság. Filippibe írja: , Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe... (Fil 4,12) A teljes élet nem jólét vagy szegénység, nem szomorúság vagy öröm, nem dicsőség vagy gyalázat, hanem ezek együttesen (8). Az a gazdag, aki ezt így megismeri, tapasztalja és elfogadja. Időben nem is feltétlen egymás után, hanem egyszerre, egyidejűleg is. Isten óvjon attól, hogy haszontalanok, hiábavalók, élősködő keresztyének legyünk, maradjunk, akik veszik Isten áldásait, de nem adnak abból tovább semmi derűt, bocsánatot, irgalmat, békességet! Nyissuk meg a szívünket Isten és egymás előtt! Bálványokhoz nincs közünk (16), Isten temploma és népe vagyunk (Ez 37,27).

Jer 22

12. zsoltár