Vannak, akik már november közepén kihelyezték otthonukban a karácsonyfát, adta hírül egy külföldön élő ismerős. Pedig az adventi időt nem lehet megspórolni, átugrani, kikerülni és ravasz húzással előre hozni a karácsonyt.

Élni kell az advent stációival. A várakozással. A lassúbb léptekkel. Hogy ne csak ránk szabaduljon az ünnep, amelyben nem találjuk önmagunkat és az ünnepeltet.

Advent és benne a várakozás azt jelzi számunkra, van idő. Van idő átgondolni, megfogalmazni Istennel beszélgető szavainkat. Van idő visszatekinteni az év hátunk mögött hagyott napjaira. Számba venni botlásainkat és sikereinket. Erőt meríteni. Várakozó, imádkozó, elmélkedő csendben.

A mai emberben olyan sok kérdés összegyűlik. Megállás nélkül görgeti a telefonját, sokkolják a nagyképernyőn elé kerülő kihívások, ám megnyugvás és válaszok helyett egyre csak gyűlnek a kérdései. Megtelik, sőt túlcsordul velük az élete. A válaszadás és a válaszkeresés kényszere űzi-hajtja, egyre tovább.

Amikor abban a hiszemben van, hogy a világban zajló tendenciák őt nem érinthetik, máris szembejön vele a valóságvonat. Az egyik pillanatról a másikra feketére váltó profilképek jelzik leginkább, hogy az életre, az egészségre, önmagára figyel a legkevésbé az egymást cincáló, fúró-faragó mindennapokban.

Ilyenkor megáll és megdöbben. De aztán újra menni kell tovább, mert az élet folytatódik. Míg bele nem nyilall valami a szívébe, ami kényszerhelyzetet szül, és egy pillanat alatt minden átalakul. A kényszerű megállás a legnyomorúságosabb. Amikor megállít a betegség, a testi-lelki baj. Az élet. A halál.

Az élet tele van ilyen kényszerű stációkkal, fájdalmas adventekkel, amelyekben megtanulunk várni és kérni. A kínban helyükre zökkennek a dolgok. Szempontok, célok és látószögek. Megint az élet lesz a legfőbb érték. Az újabb nap, amelyet megérhettem. A család, az egészség. Az otthon melege, a lelki békesség, az asztalra kerülő kenyér. A gyermek csilingelő nevetése, a házastárs ölelése. Számos elhalványult vagy szem elől tévesztett érték.

Az ember akkor tanul meg várni, amikor kényszerű lesz az adventje. Amikor nincs más opció, csak a várakozás. Csak az érkező. Csak ő adhat feloldozást és újrakezdést.

A mai emberre így köszönt az advent. Eddigi biztonságérzete csak nyomokban létezik már. Rádöbben, hogy veszélyes hely lett a föld, ő pedig kapkodó mozdulatokkal keresgéli mindazt, amit az évek alatt kiengedett a kezéből.

Az európai házban ma már nem csak felsejlik a veszély, de ott menetel, zajong, fenyeget az ablakok alatt, és a jólét tétlen hívei rádöbbennek, hogy a megvetett keresztyének, az üldözött zsidók után holnap ők következnek.

Az advent az európai ember számára veszteségei által nyer újra értelmet. Mert Istenre várni sohasem késő.