Nem gondolom, hogy sorozatunk témái menetrendszerűen válnának egyre nehezebbé, azonban abban biztos vagyok, hogy az idei esztendő utolsó kérdése az örök életről és örök halálról semmiképpen sem emészthető könnyen korunk emberének – minden valószínűség szerint még a hívő ember is sokszor így van ezzel Pál apostol figyelmeztetése ellenére (1Kor 15,19). Nem volt ez nagyon másképp azonban a korábbi időkben sem, ugyanis maga Kálvin a következőket jegyzi meg a végső dolgokkal kapcsolatban: „Noha az emberi elmének állandóan ezzel kellene foglalkoznia, az emberek viszont, mintha csak a feltámadásnak még az emlékét is ki akarnák törölni, a halált nevezik a dolgok végső határának és az ember megsemmisülésének.”

Hitvallási irataink egyértelműen kijelölik számunkra az utat, amelynek mentén gondolatainkat vezetni érdemes, hogy az evangélium világosságától el ne tévelyedjünk. A Második Helvét Hitvallás a következőképpen fogalmaz: „…az embernek két, méghozzá különböző lényege van egy személyben: a halhatatlan lélek, mely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, illetve a halandó test, mely azonban az utolsó ítéletkor feltámasztatik a halottak közül, hogy azután az egész ember örökre vagy az életben, vagy a halálban maradjon.” (VII/4.)

Mielőtt azonban szigorúan vett témánk két oldalával foglalkoznánk, mindenképpen szükséges legalább említés szintjén előrevenni azt, ami a kettőben közös, és aminek figyelmen kívül hagyását a fönti idézetben a reformátor is felrótta. Jelesül, hogy a mai ember a két évezreddel ezelőtt élőhöz hasonlóan a carpe diem filozófiáját követi Salamon bölcsességével szemben (Préd 3,11). A történelmi keresztyénség azonban a teljes Szentírás egybehangzó tanítása alapján minden korban vallotta: az ember istenképűségéhez tartozik, hogy eredendően öröklétre teremtetett, és a jelen élet törékenysége és végessége a bűn következménye (Róm 5,12).

Ebben az örökkévalóságra nyitott perspektívában a mindennapi élet nehézségei-szenvedései és korunk etikai kérdései is új értelmet nyernek, ugyanakkor a végső dolgok teológiája ezen perspektíva nélkül egyáltalán nem vizsgálhatók. Szent Ágoston a kérdést vizsgálva arra jutott, hogy a gyarló ember számára nehezebben hihető az örökké tartó szenvedés gondolata az örökké tartó boldogság gondolatánál, ezért arra szükséges először magyarázatot találni. Talán nekünk is érdemes a példáját követve hozzáfogni a témához, hogy végül is eljussunk az örök élet boldogságáig.

AZ ÖRÖK HALÁL

A Heidelbergi Káté 10. és 11. kérdés-feleletei Isten igazságához és igazságos ítéletéhez kötik az örök büntetés szükségességét, ezért meg kell jegyeznünk, hogy maga a Biblia is legelőször mint büntetésről beszél a halálról (1Móz 2,17) – az eddigiekből könnyen megértjük azt is, hogy az örök halál és örök kárhozat szinonim fogalmak.

A mai szekuláris nyugati kultúra úgy tekint a halálra mint az emberi létezés végpontját jelentő eseményre, és ebből kifolyólag a halottakra mint ezen a ponton túl nem létezőkre. A Szentírás azonban a legkevésbé sem így ábrázolja a halált, ami különösen akkor szembeötlő, amikor Jézus (Jn 5,24) és az apostolok (Kol 2,13) az életet megelőző periódusként festik le a halál állapotát. A halál nem csupán élettelen állapot, hanem egyúttal az élettel ellentétes létállapot, amelyben az ember meg van fosztva Isten kegyelmétől és dicsőségétől, azonban szembesül jogos haragjával. Ez az állapot azonban nem Isten valamiféle önkényeskedéséből fakad, hanem eredendően az ember saját szabad választásából következik, ahogy azt a bűneset leírásából ismerjük. Földi életünk ideje az a kegyelmi idő, amelyben Isten irgalma gazdagságával meg akar békíteni minket – ezért kiálthatunk hozzá az ének szavával: „Ments meg, Uram, engem az örök haláltól…”

Az örök kárhozat vagy más kifejezéssel élve az örök halál és a pokol tantétele kapcsán két botránykőben botolhatunk meg: az első a szenvedés örök mivolta, a második pedig maga a testi feltámadás, és ebből fakadóan annak testi tapasztalata. Az első kérdéssel kapcsolatban Kálvin nyomán azt kell figyelembe vennünk, lehetséges ugyan, hogy a bűnök ideiglenesek, Isten fensége és igazsága, amelyet meggyaláznak, örök – ezért méltó az örök büntetés. A második kérdéssel a történelem során sok formában és sok irányból kellett a keresztyén teológiának megküzdenie, azonban a Biblia egyértelműen testi valóságként írja le a kárhozatot – még ha sokszor képes beszéddel is, de ne feledjük, hogy a jelképek ebben az esetben is önmagukon túlmutatva egy magasabb, súlyosabb valóságot ábrázolnak. Korunk egyik kiemelkedő református teológusa megjegyzi, egyetlen emberi tapasztalat sem hasonlítható igazán a pokolhoz.