A szabadság az egyik legfontosabb eszme. A felvilágosodás nagy találmánya volt, amikor a civilizált emberiség az úgynevezett józan ész nevében megszabadult minden korábbi megkötöttségétől, alárendeltségétől. Mára persze rájöttünk, hogy a felvilágosodással elindított folyamat olyan mélységekbe jutott, ahol a józan ész megrökönyödik és kiáltó ellenvetéssé válik. De a szabadság teológiai fogalma mélyebbre nyúlik ennél, legalábbis oda, ahol Pál apostol kijelentette: „Minden szabad nekem...” Mi ez, ha nem a legradikálisabb szabadságvallomás attól az apostoltól, aki az egész életét Krisztus szolgálatának szentelte, akinek az egész élete Jézushoz kötözöttség volt?

Nyilvánvaló tehát, hogy a szabadságnak van olyan értelme és mélysége, amelynek semmi köze az emberi ész és függetlenség kérdéséhez, sokkal inkább az Istentől való függés relációjában értelmezhető. Ez a keresztyén szabadság, amelyről az apostolok és hitvalló őseink oly sokszor tettek példamutató tanúságot. A keresztyén szabadság alaptípusa kétségtelenül az, amelyet Krisztusban nyert el a keresztyén ember.

Mindannyian beleszülettünk a bűnbe. Jézus kereszthalálával ebből váltott meg, és szabadságra hívott el. A keresztyén szabadság tehát először és elsősorban a bűntől való szabadság Krisztusban. Ő mondta, hogy az igazság megszabadít minket, és azt is, hogy ő az út, az igazság és az élet. Vagyis a szabadság nekünk Krisztus, a benne való hit által a miénk. A keresztyén szabadságot koronként és kultúránként más és más fenyegetések érték. Bár mindig megőrzi a korábbi tartalmat is, koronként képes újakkal kiegészülni azzal, ahogyan ezekre reagál. Érdemes hát megvizsgálnunk, hogy a történelem nagy fordulópontjain hogyan alakultak a keresztyén szabadsággal szembeni támadások, és ezekre milyen válaszok születtek.

KERESZTYÉN SZABADSÁG AZ ŐSEGYHÁZ KORÁBAN

A korai keresztyén egyház feszült és ingatag helyzetben jött létre. Jeruzsálemben voltak, a zsidóság központjában, ahol nem sokkal korábban Krisztust keresztre feszítették. A főpapok és írástudók minden lehetőséget megragadtak, hogy a „zsidó szekta” maradékát is elpusztítsák. Erre azt a mózesi törvényt is felhasználták, amely az élet minden területére aprólékosan meghatározta, mikor mit kell tenni. A legtöbb akkori keresztyénnek azonban mégis erős kötődése volt a zsidósághoz, amelyet eszük ágában sem volt felszámolni. Ők zsidónak érezték magukat, a messiásváró nép olyan tagjainak, akik találkoztak a Messiással. A korabeli zsidó vallási politika azonban más úton haladt tovább.

A fiatal keresztyén egyháznak és a híveknek tehát el kellett fogadniuk, hogy bár zsidók, vallási szempontból számkivetettek. Már Jézus tanítása is afelé mutatott, hogy vannak fontosabb örök életre vezető jegyek, mint a mózesi törvények szigorú megtartása. Az egyház e korszakában, születésének pillanatában tehát a keresztyén szabadság egyik legfőbb tanítása egyértelműen az volt, hogy aki Krisztus tanítványa, az szabad a zsidó törvények alól. Szabad arra, hogy azokat elfogadja és önként kövesse, de arra is, hogy új szabályok szerint, vagy még inkább a Lélek szabadságában élje az életét.

A „minden tiszta a tisztának” elv gyökere Jézus tanítása, miszerint nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön. Pál apostol szerint: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít” (1Kor 10,23). Azaz kezdi egyben megszabni a határokat is. „A keresztyén szabadság nem azonos a szabadossággal” princípiuma pedig már pontosan azt a keretet fogalmazza meg, amelyre olyan jó és kívánatos volna ma is rátalálni, amikor a keresztyén szabadság ezzel ellentétes értelmezése egyáltalán nem ritka. Az ősegyház tagjai tehát két irányból érkeztek a Krisztusban megtapasztalt szabadságba. A zsidókeresztyének a mózesi törvények túldimenzionálását vallássá fejlesztő farizeusi hagyományok közül, míg a pogánykeresztyének a nem Jahve-hívő vallások és kultuszok erkölcstelenségéből, szabadosságából – nehéz terheket, bűnöket hordozva, hogy Jézus keresztjénél megtapasztalják a szabadulást.

KERESZTYÉN SZABADSÁG A REFORMÁCIÓ KORÁBAN

A keresztyén egyház születése és a reformáció kezdete között mintegy ezerötszáz év telt el, amiről azt gondolnánk, elég idő arra, hogy Isten népe éljen a jóféle szabadság kiváltságával. Valójában az eltelt mintegy hatvan generáció alatt a keresztyén egyház elfelejtette azt az ősegyházi tapasztalatot, hogy Istenhez tartozni nem szabályok, intézmények és emberek révén lehet, hanem a Lélek szabadságában. A fiatal Luther Márton hatalmas újrafelfedezése, hogy Isten nem ver bennünket közel magához szöges ostorral, de mi magunk sem tehetjük ezt meg.

Csak a Szentlélek közösségében felismert megváltás, a bűnből való szabadulás revelációja szögez bennünket Krisztushoz, hogy hálából egész életünkkel neki szolgáljunk. A XVI. századra a korabeli egyház struktúrája, működése és elsősorban az egyházi emberek életmódja olyan mértékben volt erkölcstelen és bűnös, hogy hitünk szerint az Úr ezért indította el a megújulás folyamatát. A korabeli katolikus tanítás szerint az egyház és annak papja az egyedüli közvetítő az ember és Isten között. Csak az kapcsolódhat Istenhez, aki kapcsolódik a katolikus anyaszentegyházhoz, természetesen elfogadva annak törvényeit és szokásrendjét.

Az egyházhoz való kapcsolódás (keresztség), az Isten magunkba fogadása (eucharisztia) és a bűnbocsánat (gyónás) mind olyan szentségeivé lettek az egyháznak, amelyeket kizárólag papi közvetítéssel lehetett elnyerni, mintha ők lennének az Úr előszobájának hivatalnokai. Azonban a cselekedetek érdemszerző volta, szemben a hit kizárólagosságával, a társadalmi fegyelmezés kiváló eszközének bizonyult.