„Sehol sem vetik meg a prófétát, csak saját hazájában és a maga házában” – sóhajtott fel Jézus, amikor az övéi közt tanított (Mt 13,57). „Hát már Saul is a próféták között van?” – csóválták fejüket sokan, akik látták a révületbe eső leendő királyt (1Sám 10,11).

Megvetés és értetlenség: szomorú sors, de e heti szakaszunkból kiderül, hogy néha ennél rosszabb is történik az Úr választott, elhívott, szolgálatba állított embereivel. Jeremiás a küldetés érdekében a szenvedést is vállaló próféták mintája. Élete nagy részében igehirdetése süket fülekre, személye pedig általános megvetésre talált. Hideg mérlegeléssel érthető is az elutasítás: ki szereti, amikor bűneivel és mulasztásaival szembesítik? Ki tűr némán, ha gyötrelmeit Isten jogos büntetésének nevezik? Amikor Jeremiás a templom katasztrófáját jövendölte meg (26. fejezet), sokakat haragra gerjesztett. Némelyek a fejét követelték (11), mások megkímélték volna életét (16–19).

Más alkalommal megverették, kalodába zárták, bebörtönözték, kiszáradt ciszternába vetették a prófétát. Nehéz sors, de emberünk mindig megmenekült. Nem volt azonban minden kortársa ennyire szerencsés. Közülük való volt Úrijjá, Semajá fia, aki szintén Isten jogos haragját, a város pusztulását hirdette, „egészen úgy, ahogy Jeremiás” (26,20). Ő emigrációba kényszerült, de oda is utána küldetett a király, elfogták, hazahurcolták, kivégezték, majd halál utáni megalázásként tetemét egyszerűen kidobták a köznép temetőjébe.

Miért menekült meg a sokat szenvedő Jeremiás, és miért jutott mártírsorsra Úrijjá? Azért, mert előbbinek jó összeköttetései voltak, utóbbinak pedig nem... És ez nem huszonegyedik századi történet. Szomorú, tragikus sors a prófétáké. Gúny, fejcsóválás, megvetés, harag, megszégyenítés, szélsőséges esetben halál jár annak, aki megáll és megmarad Isten mellett. Ahogy kell. Konokul.