A Hamász korábban is támadta fegyveresen Izraelt, de soha ilyen összpontosítottan. Miért robbantotta ki ezt a rettenetes konfliktust Izrael megtámadásával, amelyre a válasz a törekvés a Hamász megsemmisítésére bármi áron, szükségszerűen az egész Gázai övezet kárára?

Izrael 2005-ben vonult ki Gázából, a Hamász pedig egy évvel később megnyerte a választásokat, és azóta immár választások megtartása nélkül irányítja az övezetet. A Hamász viszont eleve rossz pozícióból indult, hiszen a Muszlim Testvérek iszlamista szervezet palesztin ágaként alakult meg. Így aztán nemcsak Izrael helyezte blokád alá a Gázai övezetet, hanem Egyiptom is, amely fenyegetésként tekint a Muszlim Testvérekre. Ugyanebből az okból a Hamász regionális külkapcsolata is korlátozottak, kevés arab ország tekint rá szimpátiával, az Európai Unió pedig terrorszervezetként tartja számon.

Csak Törökország, Irán és Katar az, amely valamilyen szinten támogatja, így aztán kevés forrásból gazdálkodik. Segélyek érkeznek ugyan az övezetbe, de az olyan befektetések, amelyek tényleges fellendülést hozhatnának, nem. A fiatalok körében a munkanélküliség 60-70 százalékos, a jövőkép hiányzik. Idén nyáron már zavargásokba torkolló tüntetések voltak a Hamász ellen, amelyeket aztán szétvertek, a szervezőket pedig árulás vádjával letartóztatták.

Tehát a társadalmi nyomás kiiktatása érdekében, a belpolitikai tekintély helyreállításáért ment neki így a zsidó államnak?

Részben igen. A Hamász az elmúlt évtizedben már csak korlátok között támadta Izraelt, úgy tűnt, vállát túlzottan nyomja a kormányzás terhe ahhoz, hogy eszkalálja a konfliktust. Eközben riválisa, az Iszlám Dzsihád 2019 óta már a Hamász megkérdezése nélkül is indít támadásokat Izrael ellen Gáza területéről, ezzel kikezdve a kormányzó erő autoritását. A Hamász tehát a maga „ellenállási mozgalom” arculatát is helyre akarta állítani. De a még szélsőségesebb fellépés irányába hajthatta a gázai kormányerőt és fő terrorszervezetet a nemzetközi környezetben végbemenő változás is. Merthogy 2020-ban megindult az Ábrahám-egyezmények folyamata. Az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Marokkó, Szudán, Omán már békét kötött Izraellel, és a térség leggazdagabb és legbefolyásosabb országa, Szaúd-Arábia is erre készült. Ha ez bekövetkezne, a palesztin ügy teljesen marginalizálódna.

Szaúd-Arábia miért akarna ennyire békülni Izraellel, ha közben feltételül szabja a palesztin területek függetlenségét?

Az említett nyilatkozatokban Szaúd-Arábia nem a saját maga és Izrael közötti, hanem a palesztin–izraeli béke feltételeiről beszél. A szaúdiak fő ellensége nem Izrael, hanem Irán, még akkor is, ha most épp újraindult a párbeszéd a két ország között. Idevágó WikiLeaks-iratok felbukkanása óta tudható, a szaúdiak örömmel jóváhagynák, hogy az izraeliek átrepüljenek felettük és légicsapást mérjenek iráni atomlétesítményekre. Másrészt ott a „Vízió 2030” elnevezésű gazdasági reformtervük, amelynek megvalósításába már bele is fogtak, és amely alapjaiban formálná át a szaúdi gazdaságot és hagyna nyomot a társadalmon. Ennek fontos eleme a Neon City projekt, amely a koronaherceg szívügye és politikájának egyik pillére. Dubajjal vetekedő metropolisz létesítéséről szól ez az Akabai-öbölben. De csak akkor tud megvalósulni, ha Izraellel béke van. Az izraeli katonai erők túljutottak Gáza északi felén, a terrorszervet vezetőinek egy részét likvidálták, az emberek – és ez megrendítő – menekülnek mozdítható holmijukkal, ahova és amennyire tudnak.

Mi Izrael igazi célja Gázával, illetve sikerülhet-e neki?

Netanjahu három célt jelölt meg: a túszok kiszabadítása, a Hamász megsemmisítése, illetve Gáza olyan értelemben vett neutra lizálása, hogy ne jelentsen biztonsági veszélyt a zsidók számára. A Gázai övezet lakosságának csaknem egyharmada kötődik valamilyen módon a Hamászhoz, például mert családjukban van párttag, illetve gazdaságilag érintettek. Ekkora embertömeget nem lehet megsemmisíteni, az már népirtás volna. A civil áldozatok száma azért is magas, mert a Közel-Keleten a politikai lojalitás, a pártválasztás nem személyes, hanem kollektív, családi döntés. Ha a Hamászt támadás éri, a hozzá lojális tömegek felszólításra sem hagyják el a lakóhelyeiket, ezáltal prédává téve magukat, rokonaikat. De végig fog menni a dél felé haladó offenzíva? Ahogy kiteljesedik a háború, annál gyengébb lesz a Hamász, ugyanakkor annál nagyobb nemzetközi nyomás nehezedik Iz raelre is. A nemzetközi közvélemény számára már most elfogadhatatlanul aránytalan a megtorlás. A palesztinok a múlt héten már tizenhétezer áldozatról beszéltek, ez a szám – ha valós – több mint tízszere se az Izraelre mért Hamász-csapás zsidó áldozatainak.

Megállíthatja ez Izraelt, amely a közelmúltban átélhette, hogy mennyire okkal érzi fenyegetve magát?

Nem tudni, mindenesetre látszik, hogy az izraeli kormány számára politikailag elfogadhatatlan, hogy a Hamász visszatérhessen a hatalomba Gázában.

Miért kellett a zsidó államnak 2005-ben odahagynia az 1967-ben megszerzett Gázát?

Ez elsősorban Ariel Sharon akkori kormányfő döntése volt. A judaizmus szempontjából, azaz szakrálisan nem igazán fontos Gáza, Ciszjordániával ellentétben túl kevesen voltak ott a zsidó telepesek, akiknek így irracionálisan sokba került a védelmük. Nem érte meg. Sharon megtehette, hogy kivonja őket és a katonákat, hiszen nagy volt a legitimitása, például a telepesmozgalom egyik elindítója is ő volt.

Várható számottevő átrendeződés a térségben?

Nem gondolom. A regionális állami szereplők igyekeznek elkerülni, hogy bevonódjanak a konfliktusba. Az is látszik, hogy a nem állami szereplők, például a libanoni Hezbollah vagy éppen az iraki síita milíciák vagy a jemeni húszik is csak annyira támadnak, amennyire azzal a saját egzisztenciájukat még nem veszélyeztetik.

Születhet igazi, szilárd béke a Szentföldön – ha nem is 2023 karácsonyára?

Nem látok erre belátható időn belüli esélyt. Most rosszabb a helyzet, mint az 1993- as első oslói megállapodás idején. Valaha felépült Izrael és Gáza határán egy fal, amelyet biztonsági okból húzott fel a zsidó állam, hogy ne vihessenek át az országba fegyvert és robbanóanyagot. A blokáddal végképp elkülönült egymástól a zsidó és a gázai palesztin társadalom. Korábban a zsidók rendszeresen átjártak vásárolni a gázai piacra meg a strandra. A palesztinok munkavállalása Izraelben teljesen általános volt, ám közvetlenül a konfliktus előtt már csak tizenhétezren jártak át dolgozni a 2,3 millió gázai lakosból. Felnőtt egy új generáció, amely a Hamász iskoláiban erősen zsidóellenes propagandát kapott. Mivel nincs személyes érintkezés, a két oldal, két nép szélsőségesei démonizálják egymást. Aztán ott vannak az eleve öröknek tűnő problémák, például Jeruzsálem kérdése…

Valóban megoldhatatlan kérdés a három vallás szent helye, illetve a fővárosok kijelölése?

Még ha ez netán megoldható volna is, végképp nem látszik rendezhetőnek egyfelől a Ciszjordániát meghasító zsidó telepesek, másfelől a palesztin menekült tömegek helyzete. Az ENSZ által illegálisnak ítélt zsidó telepeken Ciszjordánián belül félmillió, Kelet-Jeruzsálemben kétszázhúszezer telepes él, ők pedig elkötelezetten cionista, vallásos szavazóbázis. Nincs az az izraeli kormány, amely lemondhatna róluk, ugyanakkor nincs az a palesztin vezetés, amely elfogadhatná a jelenlétüket. Közben a gázai lakosság nyolcvan százaléka, a ciszjordániainak pedig harmada olyan menekült, aki az elmúlt hetven évben különböző hullámokban hagyta el a mai Izrael területét. Izrael nem engedheti vissza őket, hiszen egyrészt nincs már hova, másrészt pedig azzal megbolygatná a demográfiai helyzetet. Ugyanakkor ha egy palesztin vezető lemondana az ő visszatérésük jogáról, az többet nem tudna kilépni az utcákra.

Akkor a világ végezetéig ilyen ingatag marad a Közel-Kelet?

Az európai politikai-politológiai fogalmak nem úgy működnek ott, mint nálunk. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lehetne menedzselni, befagyasztani a konfliktusokat, és ne állhatna be az állandósult ideiglenesség. Ami Gázát illeti, a lakosság életkörülményeinek a javítása mindenképp segítené a társadalmak pacifikálását…

Kik tehetnének ezért?

Az erre tartalékkal rendelkező arab országok, Katar például, vagy feltételezhetően Szaúd-Arábia is. Ha már a Neon Cityre irdatlan összegeket tud szánni, talán az is beleférne, hogy Gázát egy picit pacifikálja, azért is, hogy cserébe a saját projektjét ne veszélyeztesse semmi.

A nyugati országok?

A Nyugatot jelenleg két dolog érdekli, az energetikai biztonság, illetve a migráció. Utóbbit lehetne persze komoly, hosszú távú befektetésekkel is mérsékelni, de mégiscsak olcsóbb szimplán kiszervezni a határok védelmét Törökországnak vagy egyes észak-afrikai országoknak.

Arab–zsidó ellentét: örökös kutya-macska barátság?

A történelem folyamán többnyire tudott a két nép, illetve vallás együtt élni. A judaizmus és az iszlám közelebb áll egymáshoz, mint a nyugati keresztyénség és az iszlám, illetve a nyugati keresztyénség és a judaizmus, hiszen mind az iszlám, mind a judaizmus törvényvallás. Amikor Mohamed megalapította az iszlám nemzetet, az úgynevezett ummát, a régi arab törzsi hatalompolitikai logikát alkalmazta a zsidókkal és a keresztyénekkel való együttélést illetően. Lojalitásért és közteherviselésért cserébe őket is a „nemzet” részének nyilvánította, sőt a vallásukból is több elemet átemelt az iszlámba. A zsidók az iszlám aranykorának tekintett Abbászida Kalifátusban is az elit részét képezték, az Oszmán Birodalom pedig befogadott negyvenezer Ibériából elűzött zsidót. A zsidó gondolkodók a tanaikat illetően állandó dialógusban, kölcsönhatásban voltak a muszlim gondolkodókkal az egész középkorban, így nem túlzás korabeli muszlim–zsidó civilizációról beszélni. Amitől az egész megromlott: Izrael 1948-as megalapítása a zömében arabok lakta brit mandátum területén. De kezdetben ott sem zsidó–muszlim, hanem zsidó–arab konfliktusról beszélhetünk. Ne felejtsük el: a korabeli palesztin nacionalista csoportokban nagy számban voltak keresztyének is.

„Az arab-izraeli konfliktusban két folyamatban lévő, egymástól tökéletesen eltérő feltételek között zajló nemzetalakulás csapott és csap össze" — írta Bibó István egy kései tanulmányában. Erről beszél ön?

Igen, de aztán az 1967-es hatnapos háborúval az arab nacionalizmus mint politikai projekt elbukott. Az 1979-es iráni iszlám forradalmat, majd a különféle iszlamista szervezetek létrejöttét követően pedig egyre többen kezdték muszlim ügyként interpretálni Palesztina ügyét.