... nem az, aminek látszik. Minden attól függ, milyen szemmel nézünk rá.

Ítéleteink nyolcvan százaléka rólunk szól, nem a dolgokról és az emberekről, amelyekről és akikről véleményt mondunk. Igaz ez a politikai vitákra nézve, a háborúságig menő harcokra, a gazdasági állapotok elemzésére, az egyházi vagy a családi életünkről szóló kritikákra is. Néha meghökkenünk olyan események tálalásán, amelyeken magunk is részt vettünk, hogy mennyire másképpen szólnak, mint ahogyan mi átéltük azokat.

Minden azon múlik, ki interpretálja. Álljon itt erre egy egyszerű példa: amikor kiderült, hogy az előadónak csupán tizenöt perc áll a rendelkezésére a beszédéhez, jelezte, hogy nem megbízható az órája, akkor valaki készségesen odatette az övét. Aki nem tudta, mi volt a háttere, azt a következtetést vonta le, hogy ellenséges és tapintatlan gesztus volt az előadó orra elé kitenni figyelmeztetésként az órát. Utólag hiába minden magyarázkodás. Nincs objektív híradás, mindent színeznek az érzelmeink, a pillanatnyi érzéseink vagy az előítéleteink. Szomorú megállapítás ez: semmi nem az, aminek látszik. De ösztönözhet is jótékonyan arra, hogy vizsgáljuk meg a dolgokat és jelenségeket, még alaposabban vegyük szemügyre, mielőtt ítéletet hozunk emberekről és a viselkedésükről. Valami jótékony kíváncsiság és nyitottság sarkalljon arra, hogy kérdezzünk tovább és nézzünk a jelenségek mögé.

Simone Weil írja: „Az igazság szeretetével mindig együtt jár az alázat. A valódi zsenialitás nem is egyéb, mint az alázat természetfölötti erénye a gondolat világában... Az ember nem érkezhet el az igazságba, ha előbb át nem kelt tulajdon megsemmisülésén; ha előbb hosszan el nem időzött a teljes és végletes alázat állapotában” (A személyes és ami szent).

Azt is tőle idézi fordítója, Pilinszky János, hogy a jelenségek eltakarják a valóságot. Az igazi valóság szemmel nem látható: a közöttünk megjelenő Krisztus, aki magáról azt mondja, hogy ő az igazság (Jn 14,6).

Azaz benne és vele érdemes kutatni a dolgok és az emberi magatartás jelentéseit. Jézus azt is bemutatja, hogy a látszatnak és a valóságnak nem kellene mindig feltétlenül ellentétben állnia egymással. A valódi szépség és jóság, amely szívből-lélekből sugárzik, meglátszik és hat ránk. Zavarba is jövünk tőle, mert leleplezi a mi ferde szemünket, torzított látásunkat. Pedig jó lenne tisztán látni! A láthatók elfedik a láthatatlan valóságot, de mi „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,18).