A „veled vagyok, velem vagy” érzése nemcsak az ember, de az Isten számára is kardinális. Minden emberi kapcsolat alfája és ómegája ez. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus. Pilinszky a pokol hetedik körében megnyugodva konstatálja, nincs egyedül, hogy az Isten ott is vele van. A status quo ugyan nem változik, marad a pokol, de nem egyedül kell szenvednie benne: „Itthon vagyok, engedd, hogy lepihenjek és meggörbülve elaludjak végre, hiszen itt is jelen vagy.”

A pokoljárásunk akkor lesz igazán elviselhetetlen, ha végleg magunkra maradunk. Horribile scriptu, szörnyű leírni, de gyakorta megesik, hogy magára hagyják azt, akinél súlyos, netán gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. Hála Istennek az ellenkezője is megtörténik. Ismerek egy házaspárt, ahol az asszony több mint húsz esztendeje halálos betegségben szenved. De nincs egyedül, a férje nem csak a karján, szinte a tenyerén hordozza ezt a szemmel láthatóan is törékeny, beteg asszonyt. Ahányszor látom őket, mindig meghatódom. Igazi útitársak, egymásba karolva, egy testté és egy lélekké összeforrva lépegetnek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez az asszony már régen nem lenne az élők sorában, ha naponta nem élné át a szeretet csodáját, nem hallaná meg a „ne félj, mert én veled vagyok” bátorító üzenetét.

Az idősek otthonában történt egy ugyancsak megható történet, ahol kilencvenen túl is van élet és barátság. Kati néni és Lencsi néni először csak kedvelték egymást, később össze is barátkoztak. Kati néninek nem volt senkije, soha nem ment férjhez. Megöregedvén a barátnője volt egyetlen igazi emberi kapcsolata, akivel a „veled vagyok, velem vagy” még átélhető volt számára. Egyszer egy beszélgetés során megkérte, hogy ha ő megy el előbb, maradjon mellette mindaddig, míg örökre le nem hunyja a szemét. Egy idő után valóban ágynak esett. A barátnője annak rendje-módja szerint reggel odaült az ágyához, és estig mellette maradt. Eleinte még beszélgettek is egymással, később már csak Kati néni mondott valamit, aztán már ő sem.

Teltek-múltak a napok, egyre nehezebb és fájdalmasabb időket kellett megérnie, végül már nem evett, nem ivott, csak csöndesen, békésen haldoklott. Eközben egy pillanatra sem hagyta magára öreg barátnője, az ágyánál ült reggeltől estig, olykor elmormolt egy-egy imát, olykor meg elszundikált, de mindvégig kitartott. Mindig meghatódtam, amikor megláttam a két időst, az ágyban fekvőt és a széken ücsörgőt, akik mindhalálig ragaszkodtak egymáshoz.

Úgy hiszem, keveseknek adatik meg, ami nekik, ők valóban útitársak lettek, egyik a másikat el tudta kísérni ezen az úton. Isten „veled vagyok” kijelentése is azt üzeni nekünk, hogy ő nem alattunk vagy fölöttünk, előttünk vagy mögöttünk, hanem mellettünk van, tehát nem alá- vagy fölérendeltségről van itt szó, ő kísér bennünket!