„Buka László maradi debreceni lakos” – titulálta magát egyik alkalommal. A „maradi” jelzőbe lokálpatriotizmusát vagy hagyománytiszteletét kell elsősorban beleéreznünk? Esetleg Ady – többféleképpen értelmezhető – megjelölését, hogy ugyanis Debrecen a „maradandóság városa”?

Születésem helye ez a város, életem meghatározó részét itt töltöttem, tősgyökeres debreceni polgár vagyok. Mai kifejezéssel: lokálpatrióta. Konzervatív, a szó politikai, de pártfüggetlen értelmében is. A „maradi” szónak számomra nem ’elmaradott’ a jelentése, az örök – és ezért igaz – értékek, hitek vállalását, megtartását, megőrzését jelenti, politikai állásfoglalástól függetlenül, sőt azon is túl.

A jóhoz való ragaszkodással azonos. Méltányolok minden magyar és debreceni hagyományt. Ady? Nagyon szeretem és tisztelem őt, emberi gyengeségeivel együtt, hiszen a zseni is ember, aki tévedéseivel nem bűnös akar lenni, hanem az igazságot, szépséget, boldogságot kereső művész. Szerintem jól látta Debrecen akkori létét is. Fura mód jó volna, ha az akkori „maradandóságból” ma több is volna-maradna e városban

Négy évtizedes pedagógusi múltat tudhat maga mögött. Pályája nagyobb részét Szabó Magda egykori iskolájában futotta: az ezredfordulón újraindult hat évfolyamos intézménynek, a Debreceni Református Kollégium (DRK) Dóczy Gimnáziumának kezdettől művésztanára volt, vizuális kultűrára nevelt. Mi a pedagógusi hitvallása?

Nem volt nehéz tanárként sem a mindenkori tanulók oldalára állni. Talán azért is, mert van három gyermekem (és egy húsz hónapos unokám, meg egy, aki úton van). Mindig könnyedén vissza tudtam emlékezni arra „amikor én még kissrác voltam”? A diákkori élmények – jók, rosszak egyaránt – örökre és mélyen raktározódtak. A tanárságot nem szakmának, munkának tekintettem, talán nem is el/hivatásnak. Inkább mindenkori élethelyzetnek, napi feladatnak: oda szerettem volna és oda akartam adni, oda kellett és oda tudtam adni magam – a tudásomat, gondolataimat, tapasztalataimat – az utánam jövőknek. Bízva abban, a lélek e kitárása hátha kell valakiknek... Nem volt könnyű! Ma is tanítok, magánórákat adok, ha van rám igény, teszem a dolgom.

Teológusként lelkigondozói beszélgetéseket folytatott...

Anyai ágon evangélikus vagyok (keresztapám evangélikus lelkész volt), elvégeztem levelezőn a budapesti teológiát. Édesapám református, hívő ember, feleségem református lelkész. Természetes, hogy az iskolában a mindenkori rajzszertára beszélgetőszobaként is szolgált. Jót-rosszat, hitet-hitetlenséget, bizonytalanságot, félel met és reményt egyaránt meg lehetett ott beszélni négyszemközt mind a tanártársaimmal, mind a gyerkőcökkel. Remek lehetőség volt ez, ezért is jöttem az első hívó szóra református iskolába tanítani.

A nemzeti múltra és jelenre tekintő tárgyat, magyarságismeretet is tanított a Dóczyban. Egyik festménytárlatának címe: „Hol vagyunk? Hogy vagyunk? Miért vagyunk?”, emlékeztetve a nemzeti önazonosság-tudathoz kapcsolódó „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?” kérdéssorra. Érzése szerint sikerült a válaszokat diákjai lelkében elültetnie?

Magától értetődően vagyok nemzeti érzelmű. Családi hátterem (parasztősök is), barátaim életvitele, világképe, világnézete, hite is segített ebben. Mást nyilvánvalóan nem is tudtam volna közvetíteni diákjaimnak, csak magamat. Az eredmény változó volt, kár is volna ezt tagadni. A határtalan örömtől a teljes meg- és ledöbbenésig vezetett e lelki út, de talán ez így természetes. Ma a globalizmus minden csápjával kivédhetetlenül elér az emberekhez, főként a fiatalokat veszi célba, hiszen számukra minden új dolog szép és csodás… Bizony nagy és mély ez a kút, aki beleesik, talán nem is tud kijönni belőle. Ezért aztán küzdelmes perceket éltem meg magyarságismeret-órán éppúgy, mint baráti beszélgetésekben vagy iskolai kiállításmegnyitókon.

Ön a Makoldi Sándor festőművész, Molnár V. József néplélek- és néprajzkutató, Pap Gábor művészettörténész és mások nevével fémjelezhető organikus kultúra művelője. Mennyire bizonyult fogékonynak a diákság a szerves műveltség befogadására?

A szerves kultúra megismertetésében a gimnazista korosztállyal szerencsém volt. A Dóczy tanulóinak harmada településekről jár be naponta, vagy kollégista, illetve határainkon túli (partiumi). Az ő érzékenységük, élettapasztalatuk közelebb van a földhöz, a mindennapi mezőgazdasági-paraszti munkához (szüret, kukoricatörés, disznótor, traktorok, gépek, állatok, születés-élet-halál stb.), mint a városiaké. Őrájuk határozottan építve igyekeztem a saját tudásomat, tapasztalataimat átadni a többieknek is. Az iskolához közel két galéria is működött sokáig, ahol rendre olyan alkotók szerepeltek, akiknek művei ezt a világképet közvetítik. A szakkörösöket – és évekig egész osztályokat is – elkísértem oda, ami ráerősített mondandóimra. Az alapokat igyekeztem megtanítani: az évkör dinamikus mozgását, amely hasonlít (átfedések, összecsengések révén) az egyházi év ciklikusságára. Figyeltem diákjaimat, s ha fogékony lélekre leltem, kinyílt egy ajtó: nyíltabban, célratörőbben beszélhettem a szerves műveltség általam megértett, megismert és társaimmal gyakorolt, megélt világáról. Volt eredmény, számszerűen talán nem sok, de az lényegre törő. Többen láttak filmeket a munkáimról tévében, interneten, olvasták írásaimat a szerves műveltségről, így lehetőséget adva arra, hogy el is mondjam mi miért történik velem, mit cselekszem a látott-hallott helyzetekben (például a regölésben, a festészetben).

Azt írta a Szárnyalás című alkotásával összefüggésben: „A földet az éggel legalább a festményekkel össze kell kötni.” Illetve: a festmények imák. Összegezné röviden ars poeticáját?

Amikor festek (intenzíven harminc éve), csak ketten vagyunk, én és a készülő mű (a készülő én...). Ez ilyenkor meghitt, csendes barátság, intenzív társalgás, kölcsönös egymásra figyelés. Intimitás. Olyan ez, mint az igaz imádság: nincs zavaró tényező, nincs zaj, csak belső párbeszéd, megbeszélés, így jó alkotni, így nemcsak a kép alakul, hanem az ember maga is. Ars poeticám igen röviden: alkotni nem más, mint eggyé válni a teremtéssel.

Ma már nem igazán van idő, energia nívós iskolagalériák működtetésére. Eleven kivétel a 2004-ben Égerházi Imre festőművész „közösségteremtő, művészetszervező művészi tevékenysége” szellemében alapított Dóczy Galéria, amelynek ön nyugállományba vonulásáig gazdája volt. Mit tekint e két évtized fő eredményeinek, szellemi hozadékának?

A Dóczy Galériát – ennyi személyesség talán megengedhető – az interjú készítője, az iskola akkori igazgatóhelyettese, Arany Lajos alapította, 2004-ben, a hajdani intézményvezető, Kunszabóné Dancs Edit támogatásával. Ezt a műhelyt tizennyolc évig vezethettem. Évente három-négy nagyobb kiállítást rendeztem a díszteremben, a környező folyosókon, kiegészítésképpen, jóval többet is. Egyetlen, de fontos célom volt a galériával: szokjanak hozzá a tanulók, hogy nemcsak boltokba, plázákba, mozikba lehet bemenni, nemcsak szórakozni lehet, hanem vannak az életünkben olyan terek is, ahol nívós szellemi értékeket lehet fellelni, megnézni, azokkal szembesülni.

Lényeges volt, hogy lássák, nemcsak a múltban alkottak emberek, hanem a mában is, ők a kortársaink, közöttünk élnek, érdemes őket is minél jobban megismerni. Hogy tehát életünk szerves része a művészeti galéria, a műzeum, a színház, a templom, a művelődési ház, és ezekbe mindig érdemes betekinteni, részt venni az ott zajló tevékenységekben. Ettől leszünk igazán emberek.