A karácsony csöndje az új teremtés hajnala. János evangéliuma elölről, Isten Lelkével és a teremtéssel kezdi a Krisztus-történetet. Minden kezdet kezdetén volt Isten Igéje, akire nézve teremtetett minden. Ő jött el, öltött testet a világban, „minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1,16–17) Isten nem némaságba dermedt, messzeségben trónoló hatalom, hanem életre hívó erő. Szólt: „legyen”, és lett (1Móz 1,3). A teremtő Ige, a szó, az értelem, az élet fényt hozott a sötétségbe. Jézus Krisztus az Isten végső szava, „dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült” (Zsid 1,1–3). A betlehemi gyermekben, a názáretiben, a Megfeszítettben és a Feltámadottban megjelent, és hit által bennünk is megjelenik. Akik őt keresik és szívükbe fogadják, részesülnek az új teremtés ajándékában, az újjászületésben (3,7). Hatalmat kapnak arra, hogy Isten gyermekei legyenek (12). Az istenfiúság szent lehetőség, hogy Isten családjába tartozzunk, amelyben hit által isteni erőket vehetünk. Jézus Krisztus az isteni ajándék. Minden más csak nevetséges limlom a mi karácsonyfánk alatt.

Jer 30

423. dicséret

Az ajándékozó Isten új korszakot indított, odaadta az örök életet az embernek az Emberfiában, Jézus Krisztusban. Isten kilépett önmagából, hogy közösséget vállaljon az emberrel, és belépett közénk. A halhatatlan szellem, Isten Lelke nem égi magasságokba emelkedett, hanem vállalta az emberi test törékenységét. „Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” „…ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék…” (Kol 1,17–19) Miért? – kérdezzük ámulva. Szeretetből. Mert így lesz mindenkié. Isten nem a kiváltságosoké, a szellemi beavatottaké, nem a törvény szorgalmas követőié, nem is a makulátlan erkölcsű tökéleteseké. Isten elfogadta az emberi testet szállásként. Fogadjuk el mi is a magunkét, mert állandóan küzd bennünk a materiális és a spirituális. Test is vagyunk és lélek is, sőt Isten gyermekei lehetünk. A Láthatatlan beleöltözött egy zsidó újszülött kisfiú testébe, látták őt a követői, és szemlélték dicsőségét, aki telve volt Isten kegyelmével és igazságával – egyszerre mind a kettővel. Mégis azt hangsúlyozza, teljességéből kegyelmet halmoz kegyelemre (16).

Jer 31

401. dicséret

Jézus jön hozzánk, ahogy Keresztelő Jánoshoz, a népéhez és az egész emberiséghez eljött. Nem a templomban, hanem Júdea pusztájában találkozunk vele először. A puszta az a hely, ahová időnként ki kell vonulni elcsöndesedni, csak lenni. Ott találkozhatunk Istennel és önmagunkkal és Jézussal, akiről János azt mondja, hogy „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. Ő az Isten szolgája is (a szó az arám nyelvben szolgát is jelent), aki fájdalmainkat hordozza (Ézs 53,4–7). Az Egyiptomból kivonulás előtt a zsidó családoknak le kellett vágniuk egy bárányt, húsát el kellett fogyasztaniuk, vérét pedig az ajtófélfára kenniük. Ez mentette meg a népet az egyiptomiakat sújtó ítélettől, a tizedik csapástól (2Móz 12,6–7). Noha Keresztelő János azt vallotta magáról, ő nem próféta, mégis az. Hirdette ezzel, hogy Jézus, Isten szolgája azért jött, „hogy életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28; Mk 10,45), mindenkiért. Jánosban nincs bizonytalankodás, mint a szinoptikusoknál: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,2–3) János felismerte őt, és alárendeli magát neki (27). A pusztában tisztábban lát az ember. Látta őt, és bizonyságot tett róla, hogy ő az Isten Fia (34). Isten jelentette ki neki.

Jer 32

422. dicséret

Megindult a mozgás, gyülekeztek a tanítványok. Maguktól is követni kezdték Jézust, és Keresztelő János felhívása és prédikációja is indíték volt. Még inkább az a belső igény, vágy, reménység, amely bennünk is föltámad: kell lennie valami többnek is, mint a látható-kézzelfogható világ, a karácsonyi ünneplős, esetleg kínos találkozások (attól függően, kinél hogyan működött a protokoll, és vannak-e igaz, szeretetteljes családi kapcsolatok). Karácsonykor különösen fáj, ha csak ételekkel teli asztal és díszített fa, kényszerű adok-kapok és felszínes társalgás folyik erről-arról, hogy kerüljük a veszekedést, ha lehet. Azt a többet keresnénk, amely Andrást és társát indította arra, hogy Jézus után menjenek (38). János tanítványai most már a Messiást akarták megtalálni és követni. A szinoptikusoknál Jézus hív el embereket, itt egymást szólítják. Mindkettő szükséges. A gyülekezet lényege, hogy missziót végez; minden meghívottnak szüksége van személyes találkozásra, beszélgetésre Jézussal. Akkor tudja megvallani, ami Nátánaél és Péter későbbi hitvallása (Mt 16,15; Jn 6,69): „te vagy az Isten Fia...” (49) Amit később mások vallottak.

Jer 33

194. dicséret

Vizünk van, borunk nincs. Ez az ember nyomorúsága és hiánya. Esküvőn is. Valamit hozunk magunkkal, de azt, amitől megszínesedik az ünnep és az arcunk, az igazi örömöt, azt Isten tudja csak megadni. Isten országát Jézus királyi menyegzőhöz hasonlítja, ahol van és lesz mindenből elég, betöltődik az ember éhsége és szomjúsága fizikai és lelki értelemben egyaránt. Jézus bora a mennyei öröm, a messiási kor hajnalára is utal (Ám 9,13–14). Nyilvánvalóan nem az alkoholmámoros evés-ivás, mulatozás mértéktelenségét ajánlja a kánai menyegző története, de nem is csupán elspiritualizált értelmét (Róm 14,17). Jézus eszik és iszik, nyilván táncol is a lakodalomban. „Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, falánk és részeges, vámszedők és bűnösök barátja!” (Mt 11,19) Ez az egyetlen olyan csoda, amely nem egy beteg meggyógyítása vagy más nyomorúság, torzulás helyreállítása, mégis jel Istentől (11). Jézust meg kell hívni mindenhová, az esküvőre is! Ő együtt örül velünk, kisegít, amikor fogy az erőnk, a boldogságunk, a borunk. Ha vizünk még van, csak engedelmeskedni kell: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” (5) Akkor is, ha most értelmetlennek látszik is. Ő majd önt bele értelmet.

Jer 34

165. dicséret

Jézus nem bízta magát rájuk (24), mégis szerette, tanította, megszánta, meggyógyította őket, megbocsátotta, fölvette és hordozta a bűneiket (1,29), nem szállt le a keresztről, eltemették, szembejött velük, előttük ment. János az evangéliuma elejére teszi a templomtisztítás jelenetét. Ez lehetett Jézus első bemutatkozása, mivel élete folyamán többször járt Jeruzsálemben. Indulatos emberek dühük igazolására szívesen idézik a történetet, s különösen azt, hogy Jézus „kötélből korbácsot csinált” (15), és kiűzte az árusokat az állatokkal együtt. Csakhogy ez nem durva indulatkitörés, személyes harag, hanem a próféták fájdalma, a zsoltáros „féltő szeretete” Isten háza miatt (Zsolt 69,10), „…az én házamat imádság házának fogják majd nevezni minden nép számára” (Ézs 56,7). „Hát rablók barlangjának nézitek ezt a házat?” (Jer 7,11) Reformációra szorulunk, testünk templomának, egyházunk templomainak a megtisztítására. A vallás biztonságőrei, a vezetők igazoltatják Jézust. Jelet kérnek tőle, mert a templomot csak a Messiás tisztíthatja meg. Jézus a saját testének a halálból feltámadását jelenti ki nekik. Ez lesz a jel. Nem értik. Az evangélista és a tanítványok értették, legalábbis utólag. Jézus feltámadása után visszaemlékeztek szava igazi értelmére (18–22).

Jer 35

208. dicséret

Gazdag farizeus, görög műveltségű ember volt Nikodémus, titokban magánbeszélgetésre ment Jézushoz. Éjszaka lehet igazán nagy teológiai kérdésekről elmélkedni, súlyos, gyötrő, egzisztenciális gondjainkkal tépelődni, az elmúlással, halállal küzdeni, és ezeket Isten elé tárni. Jézus az evangélium legnagyobb összefoglalását adja neki az újjászületésről (3), hogy Krisztus megszületik, inkarnálódik bennünk is; a Szentlélek munkájáról (6–8), aki, mint a szél, láthatatlanul és kiszámíthatatlanul működik, és megújít. S az evangélium közepét, a nagy kijelentést neki mondja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (16) Az ítéletet mi magunk mondjuk ki, vonjuk magunkra azzal, ha elutasítjuk Isten szeretetét. Nem Isten kárhoztat, mi utasítjuk el őt. „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében.” (18) Valamit talán meg is értett Nikodémus, mert egyszer megkísérelte menteni Jézust, bár ez nem volt sikeres (7,51–52). Azután a temetésére megy értékes kenettel, hogy arimátiai Józseffel együtt elvégezzék a sírba tételt (19,39). És mit értünk meg mi ezekből, Jézusból?

Jer 36

432. dicséret

Keresztelő János befejezte küldetését. Neki vissza kell vonulnia, mert eljött az Isten Fia, a Messiás. Nem féltékeny, egészséges az identitása, nem akar többnek látszani, mint aki (1,19–22). Nem ő a Krisztus, nem is próféta, csak prófétának engedelmeskedő, a „kiáltó hang” (Ézs 40,3). Tömegek tódultak hozzá. Ítéletes prédikációitól megijedtek, féltek az emberek. Erővel és hitelesen hirdette a megtérést, és keresztelte a bűnbánókat a Jordánban. Amikor Jézussal találkozott, felismerte, és rámutatott, hogy ő az, akinek az útját készítette. Nem féltékeny, ez nem az Isten emberének a műfaja. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Aki felülről jön, az felette van mindenkinek.” (30–31) Ismét az esküvő képét és hasonlatát hozza az evangélium: az öröm, amelyet János átél, a vőlegény barátjának a jutalma és öröme, aki készíti a menyegzőt, szervez, dolgozik, hogy minden rendben legyen. Ha készen áll a menyasszony, és eljön a vőlegény, itt az alkalom, hogy örüljünk. Betelt az idő, az üdvösség elkezdődik Jézus Krisztussal. Örömmel vagy bánattal zárjuk az évet? Tudunk-e hálával visszatekinteni arra, ami most múlik, és megköszönni, hogy velünk van és lesz az Úr?

Jer 37

433. dicséret

Karsay Eszter

Ez a különlegesen jó vizet adó, híresen mély kút a hagyomány szerint Jákób ősatya kútja, akit a zsidók évszázados ellenségei, a samaritánusok is ősükként tiszteltek. Urunk e történelmi jelentőségű kút mellett várja tanítványait, akiket ennivalóért küldött a közeli városba. A tikkasztó hőségben érkező samáriai asszonyt meglepi, hogy a számára ismeretlen zsidó férfi vizet kér tőle. Ismerhette a zsidó mondást: „Aki a samaritánusok kenyerét eszi, olyan, mintha kutyahúst enne.” Azt is tudta: egy beszélgetés még nem tesz vallásilag tisztátalanná, a közös ivópohár használata viszont igen. Mégis, ez a kérő szó indítja el benne azt a gyógyító beszélgetést, amelynek során valódi istenismeretre és igaz önismeretre jut. Minden igazi élet ilyen Jézus-találkozásból születik: amikor átéljük, hogy Isten emberré lett Fia, a mindenség Ura kér valamit tőlünk. Talán csak egy korty vizet, mint egykor majd a Golgota keresztjén is teszi ezt (Jn 19,28). Ebből a királyi szabadságból még ez az asszony is megért valamit: „Te zsidó létedre tőlem kérsz inni?” (9) Milyen jó volna, ha az előttünk lévő új évben naponta járva életkutunkra, végezve feladatainkat mi is felismernénk, ki az, aki szól hozzánk, és kérnénk tőle Isten életadó ajándékát, az „élő vizet”! Jer 38

434. dicséret

A samáriai asszony eddigi életmódja miatt megvetett nőként élt. Saját közössége nem fogadta be, és talán ő is megvetette önmagát, aki családján belül a „magányos vízhordó” szerepében tetszelgett. Vagy talán áldozatnak tekintette magát – a férfiak áldozatának: öt férje volt, a jelenlegi társa nem is a férje (18). De most különös érzés fogja el: szerető szempár néz rá, és lassanként megszűnik a szerepjáték. Meglátja önmagát a maga valójában, mert itt van valaki, aki a szívébe lát, sőt, „szívhez szólóan” beszélget vele (Hós 2,26). Eddig csak azt hitte, egy megvetendő zsidó férfival áll szemben (9), most azonban érzi, nem közönséges emberrel beszélget, hanem olyan valakivel, aki Jákób ősatyánál is nagyobb, hiszen kútvíz helyett „csodavizet” tud neki adni, amely fölöslegessé teszi a kútra járást (15). A kútvíz szomjoltásra jó, ami nem kis dolog. Jézus azonban nem ezt meghaladó csodavizet akar nekünk adni (vö. 2Móz 17,6), hanem olyat, amely „örök életre buzgó víz forrásává” lesz bennünk (14), azaz önmagát. Amint ő az „élet kenyere” (Jn 6,35), aki több a mannánál (vö. 2Móz 16,35), ugyanúgy ő az „élet vize” (vö. Jel 22,1), aki minden csodavíznél többet, életkedvet, örök életet tud nekünk adni.

Jer 39

435. dicséret

Aki így feltárja az emberszív titkait, és Mózeshez hasonló vízfakasztó csodát tud tenni, az maga is próféta (19). Ez a tisztuló felismerés indítja a samáriai asszonyt arra, hogy az igaz istentisztelet témájára fordítsa a szót. Hol imádják Istent helyesen: a Garizim hegyén, amelynek tövében a Jákób kútja van, vagy Jeruzsálemben, ahonnan a fáradt vándor jön? E kérdés mögött a zsidók és samaritánusok közötti ősi ellentét húzódik (vö. 2Kir 17,24–41). Jézus válasza egyértelmű: az üdvösség a zsidó népből jön, ezért ők azt imádják, akit ismernek, a samáriaiak viszont azt, akit nem (22a). De „eljön az óra”, amikor ködbe vész a Garizim és Jeruzsálem dicsősége is, és Istent új módon, „Lélekben és igazságban” kell imádni (24). Isten Lélek, ezért az új istentisztelet ereje is az ő újjáteremtő Lelke lesz, aki elvezeti a tanítványokat a ,teljes igazságra" (In 16,13). Isten igaz tiszteletének kérdését ma sem válaszolhatjuk meg azzal, hogy katolikusok vagyunk-e vagy protestánsok. Életünk mélyebb rétegeiben kell Isten Lelkének munkáját keresnünk. Ha ebben segítenek felekezeti hagyományaink, akkor ezek értékesek. De fontos, hogy mais meghalljuk Urunk szavát: ,Én vagyok az, aki veled beszélek" (26)

Jer 40

438. dicséret

Az istenismeret és az önismeret csodálatos egybekapcsolódása óriási erőket szabadít fel ennek az asszonynak az életében. Elfelejti addigi élete törékeny állapotát, illetve „áldott sebzettségként” tekint rá, amint más szemmel néz megszégyenítőire is. Így történhetik meg, hogy korsóját otthagyva siet vissza a városba. Azokhoz fut, akik eddig elkerülték, és akiket ő is mindeddig elkerült. Fut a felismert igazsággal, szívében a megtalált Messiással, hogy továbbadhassa újra felfedezett közösségének. Eddig is tudta a szent iratokból, hogy eljön majd az idők végén a mindent helyreállító Messiás (5Móz 18,15), és megszünteti az ellenségeskedést zsidók és samáriaiak között. Most pedig itt van, megszólította, beszélt vele! Még alig tud róla valamit, ezért némi bizonytalanság van szavában: „Vajon nem ő a Krisztus?” De bizonyságtétele éppen ott a legerősebb, ahol a legszemélyesebben érintette őt Urunk szava: „megmondott nekem mindent...” (29) Isten ma sem kér tőlünk többet, mint hogy szeretettel és felelősen menjünk azok közé, akiknek közösségében éljük az életünket. Nem baj, ha bizonyságtételünk még remegő hangú vagy töredékes. Hitvallásunk egyetlen feltétele: engedjük Krisztust az életünkbe, hogy nekünk is „megmondjon mindent”.

Jer 41

439. dicséret

Csak lassanként értjük meg Urunk szavainak értelmét, miként a tanítványok, akik a városból visszatérve (27) étellel kínálják a Mestert. Ő azonban egy másfajta, titokzatos eledelről beszél: a mennyei Atya akaratának teljesítéséről. Lényének titka ez az engedelmes egység az Atyával. Ő, a Magvető eljött e világba, gabonamagként belehullt e világ humuszába (vö. Jn 12,24), hogy földi szolgálatával, halálával és feltámadásával előkészítse az aratás idejét, és végbevigye Isten eredeti szándékát. Ez a halálba vivő isteni akarat az ő „eledele”. Eközben beszél az élet alaptörvényéről: „más a vető és más az arató.” (37) A magvető nem mindig tudja, látja-e munkája gyümölcsét, az arató nem mindig ismeri az előtte munkálkodókat. Sokszor másoké az aratás öröme. A magvetés munkája Jézus halálával és feltámadásával hamarosan befejeződik, a tanítvány pedig a Jézus által végbe vitt munka aratója lesz. Jézus előre látja ezt a jövőt, mert „a mezők már fehérlenek az aratásra” (35), amikor majd vető és arató együtt örvendezik az örök életre begyűjtött termés fölött. Az anyaszentegyház szolgálatának horizontját ez az életeken átívelő feladat adja, amelyhez hozzátartozik az elődök munkájáért mondott hála. Hálaadás azokért, akik minket életünk egy pontján elvezettek Krisztushoz. Ezért nincs, nem lehet tere a kétségbeesésnek a hívő életében.

Jer 42

451. dicséret

Bár a hit „hallásból” van (Róm 10,14), tehát szükség van a hívő bizonyságtételre, az érett hit egyik jellemzője mégis az, hogy nem mások (nagy emberek, írók, művészek stb.) bizonyságtételéből nyeri erejét. Szükség van a samáriai asszonyok szolgálatára, akik hitelesen bizonyságot tesznek a Jézussal való találkozásukról (28). Nekünk pedig szükséges, hogy a samáriaiakhoz hasonlóan (40) találkozzunk Krisztussal, és a kezdeti érdeklődésünk után mélyüljön a személyes kapcsolatunk vele. Előbb talán csak a figyelemre méltó embert látjuk meg benne, a prófétát, majd a prófétánál nagyobb Messiást, míg felragyog számunkra is a teljes igazság, és a hit bizonyosságával „tudjuk”: valóban Jézus „a világ üdvözítője” (42). Ez történt Samáriában, és így oldódott békévé a két nép közötti ősi ellenségeskedés. Emberek Jézushoz vezetése minden hívő joga és kötelessége. A személyes találkozás Jézussal viszont már mindannyiunk egyéni felelőssége, amikor ő maga szól hozzánk, a korábbi bizonyságtevő pedig csendben a háttérben marad. Ez a hívő élet szerkezete és öröme: én elkezdek valami jót, és ezt Krisztus teljességre viszi.

Jer 43

2. zsoltár

Vladár Gábor