A ritmus fejleszt. Kitüntetést kapott egy logopédus ismerős, aki arra dolgozott ki módszert, hogy dallammal, ritmussal segítsen súlyos beszédfejlődési problémás gyerekeken. Azt mondja, ami nüanszokat ők nem hallanak, nem észlelnek a beszélt nyelvben, azokat a zenével, tapssal felnagyítva könynyebben érzékelhetővé tudják tenni, és a kisdiákjai kimutatható módon fejlődnek a foglalkozások hatására.

Nem véletlen a sok ringató és mondóka, valóban, a ritmus nagyon fejleszt, attól kezdve, hogy mikorra időzítsem a lábam mozdulatát, hogy ne hasra essek benne, hanem a labda a hálóban landoljon, a kézíráson át odáig, hogy milyen tempóval haladjak át az úton ahhoz, hogy az elhaladó autót elengedjem.

Emlékszem, Csillagpontok alkalmával csodálkoztam rá arra, hogy Debrecen mennyivel lassabb, mint Győr, ahol élek. Akármelyik boltba mentem be, lófrálók, nézelődők, és a pénztáros is mintha egész napos projektnek szánta volna a holmim lecsipogtatását. És rájöttem: nem a debrecenieket csípte meg a cecelégy, hanem Győr diktál piszkosul kíméletlen tempót. Nem a tükör a hibás, amelybe belenéztem.

Olvasom, hogy a tavalyi év vezető baleseti oka a mi városunkban a gyorshajtás és az elsőbbség meg nem adása, és bár ittas vezetőt elvétve találni, a baleseteken belül a halálos vagy súlyos sérüléssel járók aránya országosan a legmagasabb. Nem fékezünk, na. Nem fékez a gyárszalag, nem fékez a pénztáros akkor sem, ha a nyugdíjas nem tud olyan tempóban pakolni, nem lassít és gondolkodik el az orvos, kéri a következőt akkor is, ha a tünetek atipikusak, és a diagnózis valahogy csálén van ráhúzva…

Igen, iparosodott, hajtós, embert kifacsaró vidék ez minden értéke mellett. A gyárszalag diktálja az ütemet kíméletlenül. Hol van a mezőgazdász múltú vidékek kimért, természethez igazodó tempója? Az emberek présben: akárkivel beszélek, mind arról számol be, hogy hó végén szűkösség van, hát felveszik a ritmust, mint Abigél tornaóráján, hátha akkor majd jobb lesz. És ez megtermi az elégedetlenséget, mert rohanva kevés a levegő, savasodik az izom, kellemetlen érzések feszültséget szülnek a szájakban és elégedetlenséget a szívekben, nincs az edzés után endorfinfröccs.

Furcsa függőség ez: a kényszer, hogy érezd a haladást. Térben, időben, a pénztárcáddal, mindennel. Mindennek célra kell tartani és ütemre bővülni, szépülni, de most, mert máris lekésted... Ugye, kegyetlen? Ugyanaz a ritmus, amely másokat dalra fakaszt, amely megnyit addig nem beszélő szájakat és sikerre visz addig bukdácsoló kisdiákot, átokká is tud lenni.

Keresem az ünnep ritmusát. Azt a tempót és lüktetést, amely természetes, mint a vajúdó nő fájásai, és amely valóban szül: új életet, találkozást, csodát. Isten a csendben és a lassúságban tud megérkezni, mondja egy lelkészismerős. Hát taposom a féket, hogy lehessen ünnep. Gyönyörködés a karácsonyi kaktusz virágában, az etetőnkre érkező vörösbegyben, az idősben, a fiatalban. Azt hiszem, a zsoltárok tempója pont megfelelő lesz