Jézus komótosan baktató szamár hátán tette meg az utolsó métereket Jeruzsálembe vezető hosszú útja végén. A templommal szemközt, az Olajfák hegyénél kezdődött el az istendicséret, de ettől nem volt mindenki elragadtatva. A farizeusok igyekeztek rendet teremteni. Lehet, Jézusért aggódtak (13,31), vagy a rómaiak haragjától tartottak; viselkedésük mindenesetre meghunyászkodásnak hat: „baj lesz ebből…, meghallják…, és mi épp túl közel haladunk, még azt hiszik, mi is közéjük tartozunk…” Ez a legriasztóbb eshetőség. Sokan talán méltóságteljesebb érkezést szerettek volna, másokat az zavart, hogy minden Jézusról szól, aki pontról pontra meg tudta mondani, mi következik. A tanítványoknak szóló jel volt ez is, csak ők nem nagyon láttak túl a szamáron. Nem jutott eszükbe az alázatos király próféciája (Zak 9,9), még mindig vágyaiknak éltek, talán diadalmenetben szerettek volna masírozni a város felé (1Kir 1,38–39; 2Kir 9,13). Nem tudjuk, ki mire gondolt, csak az világos, hogy Jézus körül, aki egyedül látta a közelgő napok eseményeit, tülekedett seregnyi tanítvány, lelkesen, néhány farizeus csóválta a fejét, bosszankodva, és ott volt a közönyös tömeg is. Ideje eldönteni: te melyik csoportba szeretnél tartozni?

Péld 2

25. zsoltár

Aki Jerikó felől érkezve elhalad Betánia és Betfagé mellett, Jeruzsálemet először az Olajfák hegyéről pillantja meg. Már csak egy völgy, a Kidrón választja el a zarándokot a templomtól. Még alá kell ereszkedni a meredek hegyoldalon és felkapaszkodni a völgyön át, de ekkor már látni a várost, sőt, egy darabig a Templom-hegyre is kényelmes rálátás esik. Olvasva a pusztulás felvillanó képeivel küszködő, a várost sirató Jézus történetét, óhatatlanul is Bálám jut eszünkbe. Neki is volt egy szamara, és ő is, akárcsak Jézus, akkor nyitotta próféciára száját, amikor megfelelő látvány tárult a szeme elé. Az ő ajkán sem az jött ki, amit vártak tőle, csak az, amit az Úr adott szájába (4Móz 23,16). A tanítványok azt várták, Jézusra is átragad az ő lelkesedésük. A farizeusok annyit kértek, hallgattassa el a hozsannázókat. A tömeg leginkább nem akart semmit. Jézus viszont nem lelkesedett, és nem állította le a korán jött ünneplést, inkább a siralom szavát szólta. El lehet várni egy egész várostól, hogy felismerje: itt a megtérés ideje? Jónás könyve óta tudjuk, a válasz: igen. Kérdezzük magunktól is: Uram, elveszed egyszer vakságomat, felismerem végre, hogy értem jöttél? Kiáltsunk hozzá: ments meg, Uram!

Péld 3

461. dicséret

A nagyheti események sorában látványos képek váltogatják egymást, zarándoksereg, felbolydult város, a templom megtisztítása. Ezek után Jézus nem használta ki a hirtelen támadt ismertséget. Leült és tanított. A tanító, vagyis megszokott munkáját végző Jézus képe ad különleges színezetet a templomtisztításnak: az asztalok felborogatása Jézus prófétai hatalmát jeleníti meg, ahogy a régi nagyok haragjával cselekszik, mit sem törődve a következményekkel. Mintha üzenne: Atyám házát akkor is megtisztítom, ha ez az életembe kerül. Látta a kufárkodást, és ez neki nem „így is jó – úgy is jó” kérdés volt. Egyedül az Úrra figyelt, nem mérlegelt és nem is taníthatott, csak a tisztítás után. Az általa hirdetett alapelv érvényes ma is: az istentisztelet helye szent tér, elkülönített, nem kezelhetjük úgy, mintha hétköznapi, profán terület volna. A régiek azt gondolták, ha azt árulják, ami a kultuszhoz nélkülözhetetlen, jót tesznek – csakhogy a gyakorlatias szempont a trükközés édestestvére. Ez a szakasz az Isten számára elkülönített helyről szól. A Templom körzetében minden tekintetnek az Úrra kell irányulnia, ott az ő dicsősége ragyog fel. Kell nekünk is olyan hely, ahol egyedül Urunkra figyelünk, vele találkozunk.

Péld 4

462. dicséret

Hodossy-Takács Előd

A virágvasárnapi városfoglalás és templomtisztítás felemelő és sokkoló eseményei nyomán (19,28–48) szükségszerűen vetődik fel Jézus királyi és prófétai hatalmának (felhatalmazásának) a kérdése. S mintha Jézus viszontkérdése is ezt a vallási és politikai dimenziót nyitná meg. Hiszen Keresztelő János azt hirdette, hamarosan bekövetkezik Isten végső beavatkozása, a megtérés életünk minden dolgára kiterjed, ennek fényében gyakorolta a bűnbánati keresztséget is, és így készítette Jézus útját, őbenne látta teljesedni a szent életet. Jézus kérdése azonban ennél megrázóbb megfontolásra kényszeríti a hatalomféltőket, hiszen a tanítás és üdvösséghirdetés meggyőző erejét (4,32; Mt 7,29), sőt a bűnbocsánat és a gyógyítás (5,24), az ítéletmondás (12,5), az ördögűzés (4,36; 9,1) és a holtak feltámasztásának (Jn 10,47) a hatalmát is érinti. Ha elismered Keresztelő János prófétai felhatalmazását, akkor vár az igazán nehéz kérdés: miért nem engedsz a megtérésre hívó szónak, és miért nem engedsz Jézusnak, akiről bizonyságot tett János? Ha ugyanis nem látod Jézus életében az isteni forrást, sosem kapsz választ, hogy mi végre cselekedett annyi csodát, tanított az Isten országába vezető úton járni. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön!

Péld 5

463. dicséret

Jézus az imént viszontkérdéssel leplezte le ellenségeit, most példázattal folytatja nyilvános szembesítésüket. Ők azok, akik Keresztelő János személyét elutasították, és vele együtt Isten akaratát is elvetették, mondta már korábban Jézus (7,30). Önféltő hallgatásuk is elutasítás, sőt szembeszegülés. János minden prófétánál nagyobb volt (7,27), sorsában fokozottan mutatkozik az összeütközés Isten küldöttei és a lázongó embervilág között. De nem János sorsában, hanem Jézus személyében tetőzik minden. Példázata egyetlen, összefüggő eseménysorba sűríti, hogy Isten mindegyre ugyanazt az igényt támasztja irántunk, a megtérés illő gyümölcseit követeli meg (3,8). Ennek elutasítása durva lázadás, végső soron összeesküvés Isten ellen. A szerelmes fiú, az „örökös” zárja az elutasított küldöttek sorát. Ha megöljük, miénk lesz minden! – tanakodtak a szőlőmunkások. Ez lesz a megoldás – okoskodik a lázadó ember. És ez lett a megoldás! – de isteni módon! A Krisztus keresztjének titka ragyog itt fel: az ember Isten elleni, dühöngő lázadása külső eszköze lett Isten megbékítő kegyelmének. A kő, amelyet az építők semmirevalónak ítéltek és félredobtak, az lett a sarokkő! (Zsolt 118,22–23)

Péld 6

464. dicséret

A többi evangélista is jelzi, Jézus ellenségei nyilvános provokációként vetették fel az adófizetés kérdését. Aztán később, Jézus pere során, a válaszától függetlenül, ezt is a vádak közé foglalták (23,3). A kémek szent embereknek, de legalábbis lelkes hazafiaknak tettetik magukat, és súlyos dilemmát foglalnak bele a kérdésbe: szabad-e (vagyis megengedi-e Isten törvénye), hogy a választott nép gyermekei adót fizessenek az elnyomóknak, hozzájárulva ezzel a pogány uralom fenntartásához? Évezredek óta fejtegetik Jézus válaszának értelmét. Vajon csupán kitér a lejáratás elől, leleplezve az álszabadságharcosokat, akiknél, lám, római pénz van, rajta az isteni császár képe? Vagy csak egyszerű szóval jelezné, hogy a mennyei ország polgárai tartoznak adójukat megfizetni a gondviselés földi szolgáinak is, ahogy Pál apostol is tanítja (Róm 13,6)? Ez lenne az ára, hogy gonosz időkben is szabadon tisztelhessük Istent (Ef 5,16)? Jézus válasza (adjátok meg!) nem közömbösséget tanít, hanem ugyanazt a belátást tükrözi, amit a templomadó befizetésekor mondott: a fiak szabadok (Mt 17,26)! Ehhez toldja az apostol: senkinek semmivel ne tartozzatok (Róm 13,8). Ha megadtad, akkor vagy szabad!

Péld 7

465. dicséret

Dávid király dédapja, Bóáz a sógorházassági törvény alapján (5Móz 25) vette feleségül az özvegy Ruth ot (Ruth 4), ezt Jézus nemzetségtáblázata is rögzíti (Lk 3). Ezt a szolidaritási törvényt forgatná ki a szadduceus „találós kérdése”, holott ők nem hittek a feltámadásban, vagyis Isten és ember kapcsolatát a mulandó életre korlátozták (meglehetősen mai felfogás). Milyen okos a kárhozat! Tanmeséjük és a benne foglalt fonák kérdés tévelygő (Mk 12,24), hiszen a kegyelem nem a törvény meghosszabbítása, hanem a földi életünknek, és ekként a jó törvénynek is a forrása. A halandó szükségei nem múlják felül az üdvösség áldását, a mulandó dolgok nem bizonyítékok az örökkévalóval szemben. Jézus méltó feletet ad. A Mózesnek adott isteni megnyilatkozást idézi (2Móz 3); Mózest az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene küldte el népe kiszabadításra. De Istent nem az egykori ősök azonosítják, hanem az élő Isten azonosítja őket, emeli fel őket szent nevébe, mert számára mindenki él, vagy másképpen: mindenki érte él. A mi nevünk (keresztyén) a feltámadott Krisztus nevébe van felvéve, akár élünk, akár halunk, az övéi vagyunk (Róm 14,8).

Péld 8

466. dicséret

Bogárdi Szabó István