„Mindig készen állt számára a legpontosabb, legtalálóbb szó, az egyetlen, amely odaillik” – írta Krúdy Gyuláról a nyelvész, Kovalovszky Miklós. Igen, a Szindbád írója páratlan metaforakészlettel, bámulatos szókinccsel alkotott. Hasonlóképp Ady: másfél ezer költeménye mindegyikének van egy külön, másik versébe nem foglalt szava (mint Földessy Gyula felfedezte). Korábbi írásművészeink közül Jókai és Arany János szókincsét ötvenezerre becsülik. Szinte a teljes magyar értelmező szótárt a fejükben hordozták! És sorolhatjuk a patinás régi nyelv többi zsenijét: Balassitól Csokonain, Kazinczyn át Vörösmartyig, Petőfiig. Okkal illette Kalmár György felvilágosodás kori nyelvtudós a „drágakőnél gyönyörűbb” kifejezéssel páratlan szókincstárú, sok ezer árnyalatot kifejezni képes, spirituális anyanyelvünket.

Van tehát kiktől tanulnunk, olvasva patikamérleg-pontosságú, érzékletes képekkel, jelzőkkel, hasonlatokkal, szójátékokkal, sokhúrú humorral telített, stíluseszközökben és árnyalatokban gazdag szövegeiket. S velük együtt az Írást, a „könyvek könyvét”, amely Ady éjjeliszekrényén is mindig ott feküdt, s amelyben az örök életű gondolatok ugyancsak ékes nyelven szólnak. Hozzánk, magyarokhoz is: kiváló tolmácsolásokban. Ugyanígy a világirodalom remekműveit: ezek szintén mind olvashatók magyarul, avatott tollú műfordítóink jóvoltából.