Menyus megint elkésett a hittanfoglalkozásról. De most azért rendesen köszönt, bocsánatot is kért, és el is magyarázta, mi történt.

– Képzeld, Boldi bá, ma futóversenyt rendeztünk a fiúkkal. Mert lesz a nagy ovis futóverseny, és apa azt mondta, hogy jó lenne gyakorolnom. Vele szoktam is, meg Gergővel is, de ők nagyobbak, mindig legyőznek, ha meg nem, akkor tudom, hogy csak hagynak nyerni. Sziszit meg nem nagy ügy megelőzni a futásban, amilyen apró lába van. Szóval kitaláltam, hogy a fiúkat hívom ki egy futóversenyre. Csak az a baj, hogy az óvó nénik nem szeretik, ha rohangálunk, úgyhogy elmentünk a fűzfák mögé, a rakétás játszótérre, és ott rendeztük a futóversenyt.

– És megnyerted?

– Neeem! De nem is ez a lényeg! Rolinak nagyon nagy volt a szája, hogy biztos ő fog győzni. De amikor elstartoltunk, két lépés után akkorát hasalt, hogy fel se bírt kelni. Én meg egy kicsit bénán indultam, úgyhogy eléggé lemaradtam a többiektől, és láttam, hogy mindenki csak úgy elhúz Roli mellett. Érted?! Mintha ott se volna! Senki sem segített neki. Jó, először nekem is az jutott eszembe, hogy ha most segítek, akkor tuti kiesek a versenyből. De hát ott feküdt, jajgatott, hát persze, hogy segítettem! Odaszaladtam hozzá, és eltámogattam az óvó nénihez, aki szépen bekötötte a lábát. És képzeld, Roli annyira örült! Nem annak, hogy elesett, hanem annak, hogy segítettem neki!

– Akkor most te voltál Roli felebarátja.

– Dehogy voltam! – háborodott fel Menyus. – Roli egyáltalán nem a barátom. Még félig sem. De mi az, hogy felebarát?

– Pont ezt kérdezte Jézustól is valaki, és ő egy példázatot mesélt neki.

– Olyan történetet, amit meg kell fejteni?

– Igen. De szerintem te gyorsan rá fogsz jönni, mi a megoldás. Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.

– Ó, szegény… Nem volt nála mobiltelefon, hogy segítséget hívjon?

– Nem. Akkoriban nem voltak még mobiltelefonok. Csak abban bízhatott, hogy valaki majd arra jár, és segít neki. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte.

– De miért? – meresztett nagy szemeket Menyus. – Miért nem segített neki?

– Valószínűleg azért, mert a zsidó törvények szerint, aki halotthoz ér, az tisztátalanná válik egy időre.

– Az mit jelent? Koszos lesz?

– Nem szó szerint, de majdnem. Az a lényeg, hogyha egy pap hozzáért egy halotthoz, akkor utána nem mutathatott be áldozatot a templomban. Vagyis nem dolgozhatott. Ugyanígy volt a lévitákkal, a templomszolgákkal is. Mert nemsokára egy lévita járt arra, de amikor meglátta a földön fekvő embert, ő is elkerülte.

– Ez akkor is szemétség! – háborgott Menyus. – Segíteniük kellett volna.

– Igazad van. De hála Istennek, arra járt egy samaritánus…

– Az meg micsoda? Az is ilyen papféle?

– Nem, épphogy nem. A samáriai embereket nagyon utálták a zsidők, és le is nézték őket. És hát fordítva is így volt.

– Akkor ez a samarita vagy ki is otthagyta azt a szerencsétlent meghalni?

– Dehogy! Éppen az volt a különös, hogy amikor meglátta a sérültet a samaritánus, meg is szánta, bekötötte a sebeit, elvitte egy fogadóba, és a gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három férfi közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? (Lk 10,30–37).

– Hát az, aki segített neki! A samaritánus.

– És a futóversenyen ki volt a felebarátja Rolinak?

– Én! – itt Menyus egy pillanatra elgondolkodott. – Szerinted lehetnénk teljes barátok is ezután?

– Hát – válaszolta Boldi bá –, ez már csak rajtatok múlik.