Az előttünk álló idő, a jövő olyan, mint a szakács, aki abból főz, amit a konyhában és az éléskamrában talál. Ily módon sok minden előre megjósolható anélkül, hogy a bölcsek köve a zsebünkben volna, mivel leginkább rajtunk múlik, hogy mit hoz a holnap. Ki mint vet, úgy arat. Igaz, nem vagyunk mindenhatók, a sorsunk nem csak a mi kezünkben van, a világ nem kérdezi tőlünk, mit szeretnénk, akarunk-e Covidot, háborút, inflációt. A nagyvilág dolgaiba nem szólhatunk bele, ezért sokszor tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.

„Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb, / Mit kény és kedv szerint lök / A sors idébb-odább. / Félénk eb a sors, csak csahol; / A bátraktól szalad, / Kik szembeszállanak vele... / Azért ne hagyd magad!” – írja Petőfi Sándor. Intelme nemcsak a férfinépnek, de a hölgyeknek is szól, ugyanis két világban élünk. A makrovilág mindnyájunk otthona, a mikrovilág csak a miénk. Globálisan gondolkodni és lokálisan cselekedni a legjobb megoldás a sorsunkat illetően. Szép ez a teremtett világ, de nem jó, mert túl sok a szenvedés benne. Pedig a teremtésről azt mondta a Teremtő, hogy tób, vagyis, jó, kiváló. Akarva-akaratlanul meglehetősen elrontottuk ezt a jó világot, és most szenvedünk benne.

Azonban sohasem késő jót tenni a magunk kis világában, mert a jónak is van kisugárzása, nem csak a rossznak. Igenis jobb lehet a világ, ha jobbá akarjuk tenni. Mindezt magunkon kell kezdeni. Jézus szerint csak egy jó van, az Isten, de az ő jóságának kútjából mindenki meríthet, hisz „jó az Isten, jót ád”.

Merjük hát jól érezni magunkat a bőrünkben, otthon érezni magunkat ott, ahol éppen vagyunk! Ha a lelkünk mosolyog, a szemünk és a szánk is mosolyogni fog. A mosolyunk minden jónak melegágya lehet. Egy köszönésnek, egy jó szónak, jókívánságnak, érintésnek, simogatásnak vagy ölelésnek, egyszóval minden találkozásnak, amelytől elviselhetőbb, élhetőbb lesz ez a világ. Mindnyájan tehetünk valamit azért, hogy minél többen otthon érezzék magukat benne. Ne becsüljük le magunkat, a kicsiny kezdet magvetés lehet, a parányi mustármag fává növekedhet. Kiskőrösön egy nádfedeles kunyhóban egy kicsi, szlovákul vajúdó asszony, Hrúz Mária világra hozta nemzetünk egyik legnagyobb fiát és költőjét, Petőfi Sándort. Általa is jobb lett ez a világ, és általunk is jobb lehet. „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!”

Ha magunkért, egymásért teszünk valamit, azt az emberiségért is tesszük. Ha lehajolsz az eldobott szemétért, ha megcsodálod a kék eget, ha meglátogatsz egy beteget, már tettél valamit, és nem is keveset. Jobb lehet, jobb is lesz ez a világ, ha engedjük, hogy a „jóság síró vágya” uralkodjon a szívünkben ebben a böjti időszakban is.