Bevezetőül érdemes megjegyezni, hogy a nemzeti himnuszok nagy többsége nem követi az irodalmi műfaj mintáját. A mi esetünk inkább kivételnek tekinthető. A görög hümnosz szó hőséneket jelentett, általában felsőbb, isteni erők megnyerését volt hivatva szolgálni. A kultikus költészet egyik ősi formája volt ez az ókori mezopotámiai, egyiptomi himnuszoktól kezdve, amelyek isteneket, uralkodókat dicsőítettek. Dávid király zsoltárai szintén ennek az irodalmi műfajnak a megfelelői. Az irodalom történetében az ógörög hagyománytól a középkoron át megtaláljuk a himnusz műfaját, amelynek fontos szerepe volt a keresztyén kultúrában. A világirodalom számos kitűnő képviselője fordult később is e hagyományhoz.

A nemzeti himnuszok között azonban – műfajukat tekintve – sokkal több ódát, hazafias dalt, esetleg indulót találunk, a szlovénok himnusza pedig (France Prešeren: Pohárköszöntő, 1844) formáját nézve anakreoni bordal. Tartalmukat tekintve ezek a versek a hazát és a nemzetet dicsőítik, a szülőföldi tájat és a közösségi emlékezet fontos eseményeit idézik föl. Általában nem nemzeti jelképnek készültek – Kölcseyé sem –, a közvélekedés tette őket azzá rövidebb-hosszabb idő alatt. Szerepet játszott benne az alkalmas zenei forma megteremtése, nem utolsósorban pedig maga a történelem. Józef Wybicki 1797-ben született lengyel himnuszát (Nincs még veszve Lengyelország) a napóleoni háborúk lengyel légiói és az 1830–31-es szabadságharc emelte nemzeti jelképpé, ahogy nálunk ebben az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak a szerepe volt a meghatározó. Maguk a költemények nagyobbrészt a nemzetté válás első és második nagy hullámának az idején – az 1830–40-es években, illetve 1860 és 1890 között – születtek.

A műfajt illetően tehát a mi himnuszunk különbözik a szomszédainkétól. A haza és ország képének bemutatását, a közösségi emlékezetet tekintve azonban számos olyan elemet tartalmaz, amely a közép-európai sors hasonlóságaira utal. Ebben a megközelítésben kívánjuk vizsgálni Kölcsey Hymnusát. Hiszen a modern nemzetté válás útja más volt a mi térségünkben, mondhatjuk úgy is: nyugattól keletre és kelettől nyugatra. Különbözött nálunk ez a folyamat a nyugati (francia, angolszász) mintától és az orosz birodalmi nemzetétől is. Önálló, szuverén állam nélkül, számos vegyes anyanyelvű, kulturálisan-felekezetileg sokszínű régióval kellett hozzákezdeni a nemzetépítéshez, és ebben a kultúrának – főleg pedig az irodalomnak – meghatározó szerepe volt a XIX. század első felében. Szükség volt hozzá sok egyéb mellett olyan jelképekre is, mint a közösen énekelhető himnusz.

Idén lesz negyven éve, hogy Párizsban megjelent Milan Kundera nevezetes esszéje (Az elrabolt Nyugat), amelyben így határozta meg Közép-Európát: „Az Oroszország és Németország közötti kis nemzetek bizonytalan övezete. Hangsúlyozom a két szót: kis nemzeteké, melyeknek veszélyeztetett a léte, eltűnhetnek, és tudatában is vannak ennek.” Nem tekinthető véletlennek ezért, hogy a mi világunk több himnuszában is megtaláljuk a vihar toposzát.

Az 1844-ben született szlovák himnusz (Villámlik a Tátra fölött – Janko Matúška alkotása) ezzel a képpel kezdődik:

„Tátra fölött villám járja dühös táncát,
bátorság, testvérek, elmúlnak a vészek,
s él, győz a szlovákság.”
(Baranyi Ferenc fordítása)

Antun Mihanović horvát himnuszában (Horvát haza, 1835) az Árkádia képeivel bemutatott idilli haza sorsának sötét oldalát mutatja az Una folyón túli (boszniai) horvátok nehéz sora:

„Una habját köd belepte?
Miéink e gyászos jajok?
Ki hí halált ily epedve?
Szabadok ők, avagy rabok?”
(Csordás Gábor fordítása)