Bevezetésképpen tisztázzuk: ön miként határozza meg a verbális agressziót?

Egyházban élő emberként, lelkészként magam is szavakkal dolgozom. Alig van más eszközünk az emberek elérésére, mint a szavak, amelyek nemcsak hidat vernek emberek között, de le is rombolhatják azt. Sőt, van úgy, hogy a ki nem mondott szavak hatnak igazán pusztítóan. Egyházi intézményekben, közösségekben sokszor tapasztaltam, hogy noha evidencia, hogy „nem beszélünk csúnyán”, mégsem olyan békés és nyugodt terek ezek, mintha a mennyország előszobái volnának.

Közöttünk, bennünk is sok feszültség halmozódik fel, mert nincs megfelelő kommunikációs kultúránk ahhoz, hogy az egymás közötti súrlódások, sérelmek okozta sebekről beszéljünk, megnyissuk, tisztítsuk azokat, és megengesztelődve továbbmenjünk. A káromkodásra és az obszcén szavakra minden jóérzésű ember nemet mond, a nem hívő is, de a leépítő, lélekölő beszéd – vagy hallgatás –, amit én verbális agressziónak tartok, sokkal szélesebb skálán mozog.

Többeket is érint...

Sokszor talán nem is tudjuk, hogy verbális agresszió részesei voltunk, csak utólag tudatosul, amikor már érezzük a fizikai tüneteket: szorul a gyomrunk, fájni kezd a fejünk. Sorra indulnak körülöttünk kommunikációs képzések, mégis egyre nehézkesebb körülöttünk és köztünk a kommunikáció.

Lehetséges, hogy a keresztyén emberek épp az elfojtások miatt időnként veszélyeztetettebbek?

Akik az egyházat választják, azok többnyire magas elvárásokkal, nyitott szívvel jönnek, és ez borzasztóan sebezhetővé teszi őket. Sok olyan sebzett emberrel találkoztam, aki nem erre számított. Az egyházban szerzett sérülések a hit krízisévé válhatnak, összekapcsolódva az istenkép válságával, az istenkeresésben való elakadással megtetézik a problémát. Ha az egyházban feszültség van, gyors megoldásokat alkalmazunk; sebtapaszokat, amelyeket én spirituális by passoknak nevezek. Azt gondoljuk, hogy mi nem veszekedhetünk, nem akarunk vitatkozni, nem mondjuk ki a problémát. Inkább meghallgatunk egy sokadik prédikációt, átadunk egy igés lapot, mondunk valami vallásos közhelyet, vagy gyorsan „megimádkozzuk”. Ezzel rövidre zárjuk az ügyet, mert „mit szólna a világ, hogy nincs békesség még köztünk sem...” És aztán minden marad a régiben, ott marad az emberben a seb, a fájdalom. Ezek a gyors harmóniatörekvések megakadályozzák, hogy a konfliktusok tanulóhelyzetekké váljanak a számunkra.