Jézus Urunk mennyei eredete kezdettől fogva vita tárgya. Hallgatói közül többen is ismerték őt, a „József fiát”, megbotránkoznak tehát azon, hogy földi ember mennyből alászállónak mondja magát (42). A pusztai vándorlás népére emlékeztető „zúgolódásuk” (2Móz 16,2kk; 1Kor 10,10) nyilvánvaló hitetlenségük jele. Csak a földi embert képesek Jézusban látni, de azt a mennyei küldöttet nem, aki kezdettől fogva a mennyei Atyánál volt, és az ő szívéből szállt alá. Mi a Jézussal való találkozásban tapasztalhatjuk meg Isten vonzó szeretetének hatalmát (44). Az ő munkamódszere nem a kényszerítés, hanem a vonzás, azaz a szeretet (vö. Hós 2,21k; 11,1.4; Jer 31,3). Így teljesedik be a hívőben az ősi prófétai ígéret: mindnyájan Istentől tanítottak lesznek (Ézs 54,43), mivel az a Krisztus közvetíti számukra az Atyát, akit egyedül ő látott. A manna a pusztai nemzedék életben maradását szolgálta, de földből való volt, nem védett a haláltól. A testi meghalást a mennyei kenyér sem szünteti meg, de Jézus, az élet kenyere megvéd minket az örök haláltól (47–49). Odaáldozza önmagát a kereszten, és üdvösséget ad az egész világnak (51) azzal, hogy közösséget teremt e földi világban, és örök életet ad az eljövendőben. Örökkévalóságot csak az adhat, aki a mennyei világból száll alá.

Hós 5

27. zsoltár

Zsidó fül számára megbotránkoztató Jézus szava „testének evéséről” és „vérének ivásáról”, mert azok elsődleges, leszűkített jelentését ismerik csak. De amint egy csecsemő sem abból él csupán, hogy többször megetetik, hanem abból, hogy édesanyja ölébe veszi, szívéhez szorítja, úgy az úrvacsora lényege sem az „evés” és az „ivás”, hanem a Krisztussal való közösségünk. S miként az idős ember sem abból él csupán, hogy naponta háromszor ennivalót kap, hanem a vele való beszélgetésből, gondoskodásból, úgy vállal az Emberfia is közösséget velünk. Szava, velünk való közössége számunkra az örök élet kenyere. Az örök élet kenyere csak Jézus lehet. Ő azért szállt alá a földre, hogy velünk legyen, önmagunktól is elidegenedett emberekkel. Az örök élet Jézus által „akadálymentesített” együttlét Istennel, itt, e földön és a mennyei világban. Urunk önmagát kenyérként értelmezi: minden szava, tette, egész élete, megváltó halála és feltámadása létszükséglet, mint a mindennapi kenyér. Árvaságunkban, társtalanságunkban üdvösséges közösségre hív, hogy az úrvacsora szent jegyeiben megérezzünk valamit a ránk váró mennyei világ jó ízéből. „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr!” (Zsolt 34,9)

Hós 6

163. dicséret

Még a tanítványok közül sem érti mindenki Jézus beszédét, „kemény”, azaz megbotránkoztató beszédnek tartják. A „testének evéséről” és „vérének ivásáról” mondott szava azonban „Lélek és élet” (63), azaz életadó Lélek. Őt „enni és inni” azt jelenti: őt szavaival és tetteivel mint testté lett Igét (1,14) egészen befogadni. Aki csak kenyeret akar kapni tőle, nem képes erre. Urunk viszont új, örök életet ad, amelynek régi életünk mindig ellenáll. Az élet Igéje éppen ebben az „óemberi” életünkben kíván gyökeret verni, ahogyan Pál is mondja: „azt az életet […], amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem...” (Gal 2,20) Így lesz Urunk életet adó eledellé a világ számára, és így állhat helyre az Isten és ember között megszakadt kapcsolat, hogy átmehessünk a halálból az életbe. Mindezt a földi ember csak a hit szemével láthatja, vagyis csak azok, akiknek ezt a látást a mennyei Atya megadta. Néhányan még a tanítványi körből sem tudják Urunk szavait elfogadni, és talán a látszatvalóságok világába menekülnek. Milyen kár, hogy már az első keresztyén közösségben is vitát vált ki az egységet szolgáló szent vacsora. Becsüljük meg közösségünket Krisztussal és egymással!

Hós 7

334. dicséret

A „kemény” beszédről kialakult vita miatt sokan kiváltak a tanítványi körből. Ez a kilépési hullám áll Urunknak a tizenkét tanítványhoz intézett kérdése mögött: „Vajon ti is el akartok menni?” (67) Péter, a tizenkettő nevében is, először ellenkérdéssel, majd hitvallással válaszol: „Uram, kihez mehetnénk?” Ha téged elhagynánk, ez kilátástalan visszalépést jelentene számunkra, mert egyedül nálad van az „örök élet beszéde”. De mi már „hisszük és tudjuk” is, hogy kicsoda vagy: „az Istennek Szentje” (69). „Hit és tudás”, ebben a felcserélhetetlen sorrendben, minden Istenről való beszéd alapvető foglalata. Világunkban úgy bízunk meg valakiben, hogy előbb megismerjük őt, Isten világában ez fordítva van. Minden tudomány hitünk szolgálatában állhat, és segíthet abban, hogy hit és tudás elválaszthatatlanul, mégis elegyítetlenül álljon egymás mellett. Így maradhat meg a hit hitnek. E gyönyörű hitvallásnak mintegy ellentéte Júdás számunkra érthetetlen árulása (70k). Urunk választotta őt tanítványul, tudta, mire készül, isteni irgalmával mégis maga mellett hordozta. Mindez azt jelenti, hogy az isteni kiválasztás nem zárja ki emberi felelősségünket. Ezért kérdezi Urunk tőlünk is: „Vajon ti is el akartok menni?”

Hós 8

314. dicséret

Emberileg nézve nemigen értjük, hogy Urunk miért titokban megy fel Jeruzsálembe, a lombsátrak ünnepére. Hiszen az ünnep második felében nyilvánosan tanít majd a templomban (14). Nem mondott volna igazat? Nem erről van szó. Isten Fiát nyilván nem kényszeríthetik még testvérei sem, különösen akkor nem, ha csak sikeres csodatevőként szeretnék őt látni Jeruzsálemben. Szavuk nem a hit szava. Urunk ismeri az Istentől rendelt időket és alkalmakat, nem igazodik emberi szempontokhoz. Az ünnepen való rejtett jelenléte azonban lehetőség arra, hogy a mellette vagy ellene szóló véleményeket a suttogó propaganda megfogalmazza. Ez nem nyilvános vita, hiszen az emberek „félnek” véleményük mellett kiállni (13). Tanulságos látni, miként vélekednek Jézusról. Vannak, akik érdeklődnek iránta, és „keresik őt” (11), vannak, akik „jó embernek” mondják (12), mások „a nép félrevezetőjének” (12) tartják. Változott-e világunk kétezer év óta? A keresztyénség nem kerekasztal-beszélgetés vagy vitanap Jézusról, hanem félelem nélküli bizonyságtétel a világ Megváltójáról, hogy akik keresik őt, azoknak segítséget jelentsen hitvallásunk. „A szeretetben nincsen félelem...” (1Jn 4,18).

Hós 9

769. dicséret

Urunk a templomi tanításában kételkedők kérdésére válaszol: „Honnan van mindaz, amit tanítasz?” Isteni eredetű-e, vagy te találtad ki? Más formában, de ma is ugyanezt kérdezi Jézustól a világ. Hit és kételkedés ugyanis szorosan összefügg, a hit utcájának elején gyakran a kételkedés áll. Jézus elfogadja a kérdezés jogosultságát, sőt, válaszol kérdéseinkre. Az pedig már a kérdező dolga, hogy mit kezd válaszával. Ő azt mondja: nem elméletekkel, mennyei kinyilatkoztatásokkal lehet a kételkedést csillapítani, hanem a hétköznapok tapasztalatával: „Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e...” (17). Az ő akaratának cselekvése pedig azzal kezdődik, hogy megkérdezzük: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Ha minden cselekvésünk kezdetén az Istenre figyelésünk áll, akkor nem a „saját dicsőségünket” keressük (18), nem avatjuk saját akaratunkat, tetteinket szentté. Ha így gondolkodnának Jézus hallgatói, és értenék Isten akaratát, akkor nem keresnék őt halálra, mert – úgymond – gyógyításával megszegte a szombat törvényét. Isten törvénye nem „okoskodásra” adatott, hanem az ő jóságának, gyógyító hatalmának bemutatására. Adj, Uram, engedelmes szívet, hogy ma is lássam és cselekedjem akaratodat!

Hós 10

477. dicséret

A lombsátrak ünnepi sokadalmában arról folyik a vita, hogy Jézus-e a Krisztus (26). Némelyek számolnak ezzel a lehetőséggel, mások elvetik, mert a korabeli vélekedés szerint a Messiás hirtelen lép elő az ismeretlenség homályából. Nem lehet ő – mondják –, hiszen „tudjuk, honnan való” (27). Urunk válasza merészen egyértelmű: ti nem ismertek engem, mert nem ismeritek az Atyát. Jézust megismerni nem azt jelenti, hogy ismerjük élettörténetét, hogy tudjuk, „honnan való”, hanem azt, hogy tudunk a mennyei Atyával való egységéről, aki elküldte őt e világba. Ezért Istent a Fiú ismeri igazán, Istent pedig egyedül Jézusban lehet megismernünk. Urunk ezt így fejezi ki templomi tanításában: „Én ismerem őt, hiszen tőle való vagyok.” (29) Nem csoda, ha e szavak után a nép vezetői nemcsak a szombat törvényének megszegőjét látják benne, hanem istenkáromlónak is tekintik. Csak Atyjának titokzatos akarata akadályozza meg őket abban, hogy megöljék, mert még „nem jött el az ő órája” (30). Semlegesek mi sem maradhatunk. Urunk földi származása pedig segít abban, hogy Istent ne csak ködbe vesző magaslatokon, rejtelmes pillanatokban keressük, hanem a hétköznapok világában is lássuk meg. Ő nem csak a hegyek, a völgyek Istene is (1Kir 20,28).

Hós 11

89. zsoltár