Megtérni, de hogyan?

Mit tehet egy kis nép, ha egy hatalmas birodalom gyűri maga alá körülötte lassan a világot? Ismerős kérdés ez nekünk, magyaroknak is. E heti ószövetségi olvasmányunk, Hóseás próféta könyve ilyen zűrzavaros időben született, amikor Izráel az újasszír világbirodalom fenyegetése alatt próbált túlélni, míg végül, Kr. e. 721-ben, kudarcot vallott. Királyok jöttek és mentek, és aki trónra lépett, jó eséllyel nem természetes halállal költözött a holtak birodalmába. Reménytelennek látszó helyzetben szólalt meg az Ige: „Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz...” (6,1) Kár, hogy ez nem egy közösségi szándék kinyilvánítása volt. Hóseás próféta könyvének hatodik fejezete olyan, mintha ketten felváltva beszélnének, egy ember, a megmaradó kevés hűségesek egyike és Isten maga.

Az Úr ebben a fejezetben mintha tépelődne, tanakodna: mit lehet még kezdeni ezekkel az emberekkel? (6,4). Gyötrő történelmi helyzetben, az összeomlás küszöbén fel kell ismerni a mélyben meghúzódó okot: aki elhagyja az Urat, menthetetlenül elpusztul (7,13). Izráel kétszeresen is ezt tette, idegen isteneket kezdett követni, és elindult más népek után. Egyetlen megoldás maradt volna a túlélésre ebben a helyzetben: a megtérés, de a próféta igehirdetését nem koronázta váratlan siker. A megtérés az utolsó utáni lehetőség, amellyel kikényszeríthetővé válik Isten beavatkozása a nyomorúság idején, természetesen a mi oldalunkon? Szalmaszál, amelybe kapaszkodva túl lehet evickélni az élet legzavarosabb szakaszain? Szó sincs erről. Az Úr azt akarja, hogy népe előtte, őt ismerve és hatalmát elismerve éljen.

Megtérésünkben nem az a leghangsúlyosabb, amit elhagyunk, mert a tagadás önmagában nem mozdít semerre. A lényeg a reménység, mert Isten hazavár. A legsötétebb történelmi időkben is. Izráel a birodalmi fenyegetés idején elmulasztotta a megtérés lehetőségét. Nekünk ... jó lenne hazatalálni végre.