Vendéget várni is jó, de vendégnek lenni még jobb, mert akkor nincs más dolgunk, mint otthon érezni magunkat ott, ahol éppen vagyunk. Jézus is szívesen időzött Simon farizeus, Lázár vagy Zákeus házában, egyszer azonban ő látta vendégül Keresztelő János két tanítványát, akik közül az egyik András volt. Mindketten kíváncsiak voltak az Isten bárányára, János ugyanis így mutatta be nekik Krisztust: „Íme, az Isten báránya.” Először a nyomába szegődtek, majd meghívást kaptak tőle, és az egész délutánt nála töltötték. Vajon miről beszélgethettek ez idő alatt? Nem tudjuk, de sejtjük, hogy egyetlen témáról szőhették a beszélgetés szövetét, a Megváltóról, hiszen András azzal a hírrel tért haza, hogy megtalálták a Messiást.

Tudjuk, hogy a zsidóság szüntelen messiásvárásban élte az életét, az Isten nagykövetének eljövetelét remélték, aki karddal fog igazságot szolgáltatni népének. Jézus jó híre az volt, hogy többé nem kell várni, mert eljött, velük van és velük is marad mindhalálig, sőt még azon is túl. Igaz, nem erővel és hatalommal, hanem szelíden, „nem kiált és nem lármáz, a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó mécsest nem oltja el” (Ézsaiás). A tanítványai bizonyára elcsodálkoztak Jézus szavain, hiszen ők nem ilyen Messiásra számítottak, de végül megértették, hogy az Isten báránya nem tehet mást, bárány marad még a farkasok között is, bárány marad mindhalálig.

Mi is, bárhol élünk ezen a földön, az Isten vendégei vagyunk, csak gyakran megfeledkezünk arról, hogy valójában ő a házigazda. Olyannyira berendezkedtünk már idelenn, hogy idegenek vagyunk odafenn, ahogy Kosztolányi írja: „Itthon vagyok itt, e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” Immár mi akarjuk vendégül látni őt, ha egyáltalán eszünkbe jut még, hogy neki köszönhetjük a csodák csodáját, a Mindenséget és azt a parányi bolygót, amelynek valamely szegletében életünk végéig vendégek lehetünk. Igazán azok lesznek az Isten vendégei, akik nyitott szívvel asztalához telepednek, és tudják, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”.

De vajon hol történhet ez meg? Az egyházban, a templomokban, a szentek szívében, a bűnösök lelkében, az élet sűrűjében? Krisztus ott lakik, ahol befogadják, ott tud vendégül látni minket, ahol ő maga is vendég lehet. Így hát benned és bennem, bennünk lakik. Jézus asztalának vendégei az Isten kenyeréből esznek, ami bőséges muníciót ad az irgalmasság gyakorlásához, harc helyett a békesség akarásához. Az a két tanítvány késő délutánig maradt a Mesterrel, a Rabbival, és bizonyára „megízlelték, hogy jóságos az Úr”.

Isten vendégeinek arra is jut idejük, hogy elgyönyörködjenek a teremtett világ szépségében, egymásban, gyermekeik és unokáik mosolyában. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e a meghívást, elcsöndesedünk-e annyira, hogy meghalljuk Jézus szavát: „Jöjjetek hozzám mindnyájan!”