Vendéget várni is jó, de vendégnek lenni még jobb, mert akkor nincs más dolgunk, mint otthon érezni magunkat ott, ahol éppen vagyunk. Jézus is szívesen időzött Simon farizeus, Lázár vagy Zákeus házában, egyszer azonban ő látta vendégül Keresztelő János két tanítványát, akik közül az egyik András volt. Mindketten kíváncsiak voltak az Isten bárányára, János ugyanis így mutatta be nekik Krisztust: „Íme, az Isten báránya.” Először a nyomába szegődtek, majd meghívást kaptak tőle, és az egész délutánt nála töltötték. Vajon miről beszélgethettek ez idő alatt? Nem tudjuk, de sejtjük, hogy egyetlen témáról szőhették a beszélgetés szövetét, a Megváltóról, hiszen András azzal a hírrel tért haza, hogy megtalálták a Messiást.

Tudjuk, hogy a zsidóság szüntelen messiásvárásban élte az életét, az Isten nagykövetének eljövetelét remélték, aki karddal fog igazságot szolgáltatni népének. Jézus jó híre az volt, hogy többé nem kell várni, mert eljött, velük van és velük is marad mindhalálig, sőt még azon is túl. Igaz, nem erővel és hatalommal, hanem szelíden, „nem kiált és nem lármáz, a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó mécsest nem oltja el” (Ézsaiás).