A forradalmak nem a semmiből keletkeznek, mégis mindig váratlanul érik a hatalom birtokosait. (Ha nem így lenne, nem lennének azok, amik, hiszen fel lehetne készülni rájuk.) Egy forradalom előtt már mindig ott van az írás a falon (lásd a Dániel könyve 5. részét) – de nem mindenki veszi észre. A felkelés kitöréséhez ugyanis kellenek olyanok, akik nemcsak elolvassák az írást, de meg is értik, s mernek is cselekedni.

„...végre is, az újesztendő inkább lesz a kedvemre való, mint a volt, amelynek semmiféle tetszetős emlékét sem vagyok képes felidézni” – írta 1848. január 11-én Clemens Wenzel Lothar Metternich, az osztrák birodalom mindenható kancellárja IV. Frigyes Vilmosnak, Poroszország uralkodójának. Nem egészen három hét múlva, január 29-én már arra figyelmeztette az uralkodót, V. Ferdinánd királyt (s vele egy személyben I. Ferdinánd császárt), hogy „Európát elárasztja a felforgató párt összeesküvése a törvényesen fennálló rend ellen; utóbbi igazi képviselőjének az osztrák hatalmat tekintik, és ezért őt választották támadásaik céltáblájául”.

A két idézet eltérő hangvétele arra mutat, hogy a politikában veszélyes dolog a pozitív tartalmú jóslás, mert a legritkább esetben válik valóra. Az idézetek keletkezése között eltelt időszakban, éppen egy nappal az első után, a szicíliai Palermóban forradalom tört ki az abszolutisztikus uralkodói gyakorlat ellen, s ez már jelezte, hogy Európa újabb forradalmi hullám előtt áll. Amikor 1847 novemberében összeült a magyar rendi országgyűlés, az alsótáblán immáron az ellenzék volt többségben.