„Egy tavaszi napon, amikor öcsémmel, húgommal künn játszom a kertben, kézen fog bennünket, behív a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkán gyertyák lobognak. Letérdepeltet mindhármunkat, s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos.”

Így emlékszik egy újságcikkében Kosztolányi Dezső „daliás nagyapjára”, aki az 1848-49-es szabadságharc alatt a 27. honvédzászlóaljban harcolt mindvégig. Már százados volt, midőn részt vett a legutolsó csatában, ahol megsebesült, és Kossuthtal együtt menekültek Törökországba. Angliai, majd amerikai száműzetését követően 1857-ben tért haza Szabadkára, megnősült, kétkezi munkájával szerzett jövedelméből telket vásárolt, családi házat építtetett. Annak egyik szobájában látta meg a napvilágot 1885 virágvasárnapján a költő, akire bevallottan honvéd nagyapja gyakorolta a legerősebb hatást: ő volt az „eleven meséskönyv és ismerettár”, amelyből földrajzot, történelmet, irodalomtörténetet, angol és német nyelvet, természetrajzot tanult a kisfiú. Tízéves volt, amikor imádott nagyapja meghalt, s ez a megrendítő élmény olyan hatással volt rá, hogy versírásba kezdett.