... alakja a legszimpatikusabb a tanítványok között. János evangéliumában nem név szerint szerepel – ebből is arra következtet a teológusok többsége, hogy ő írta –, szerényen vagy dicsekedve (?) így jelzi magát: „az a tanítvány, akit Jézus szeretett” (Jn 13,23; 19,26; 21,7.20). Hogyne vállalnánk boldogan mindannyian ezt az ismertetőjelet! Az első három evangélium ugyan Jakabbal, a testvérével együtt megnevezi őt, és nem is minden esetben pozitív példaként. Lukács szerint Jézus megfeddi, és innen kapják melléknevüket: a „mennydörgés fiai”, mert tüzet kérnének egy samáriai falura, ahol nem fogadták be Jézust és társaságát (Lk 9, 51–56).

A szenvedéstörténet csúcsán, a kereszt alatt azonban egyedül csak ő áll ott a férfi tanítványok közül. Mellette nők roskadoznak a fájdalomtól: „Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária” (Jn 19,25). Miért csak János? A többi tanítvány félt, elbújt, elmenekült. Kevésnek bizonyul az a magyarázó feltevés, hogy a sok asszony között az ő anyja is eljött Galileából és jelen van (Mt 27,56), hiszen az idősebb testvér, Jakab mégsem volt ott. Erő és bátorság kell ahhoz, hogy egy haldokló ágyához odaüljünk és vállaljuk vele az együttlétet. Sokan nem merik még közvetlen hozzátartozójuk végső napjainak vagy óráinak a tanúságát és kísérését sem. Azt, hogy jelen legyenek, ha lehet, és kéznél legyenek, ha néhány korty vízre volna szüksége, vagy arra, hogy megtöröljék izzadt homlokát.

Az emberek nem akarnak részt venni haláltusában, a szemlélésében, a csöndes tehetetlenségben, amit az ilyen passzivitásra kényszerítő jelenlét ad. Amikor nincs mit tenni, mégis legalább foghatnák szerettük kezét. Pedig átélhető ott a titokzatos félelem mellett a minden értelmet meghaladó békesség is, amely akkor egy imádságban születhet. A miért, meddig és hova kérdései egyszerre tolakodnak elénk, és egyszerre el is hallgathatnak. Mert fáj, hogy távozóban van, érzékelhető, hogy már nincs visszaút. De lehet, hogy végső akaratát kimondja, egy kérést még megfogalmaz, mint Jézus: „Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány” (Jn 19,26–27).

János nem menekült el az örökség elől. Könnyebb János mögé bújni böjti önvizsgálatunkban, a szenvedéstörténetben, mégis saját magamat kell vállalnom. Az arcomat és a harcomat, hogy félelmeim, kétségeim, bukásaim között kitartsak Jézus mellett, s végül hűségesnek bizonyuljak. Mert van folytatás. Hogyan állok a Föltámadt elé?