Biztos hallottad már a mesékben ezt a mondatot: „Jótett helyébe jót várj!” Mondjuk a Holle anyóban a szorgos lány megrázza az almafákat, hogy le ne törjenek az ágaik a sok termés alatt, kiveszi a kenyereket a kemencéből, hogy meg ne égjenek, és jótetteinek a mese végén meglesz a jutalma. A lusta lány viszont senkinek sem segít, ezért ő csúnyán megbűnhődik. De nem csak a mesékben van ez így.

Ha valakinek segítünk, természetesnek tartjuk, hogy nem várunk viszonzást. Ha mi kerülünk bajba, akkor viszont jólesik, ha mások segítenek nekünk. Ám ez sajnos nem mindig van így. Dáviddal is megtörtént egy furcsa eset, amikor valakivel jót tett, és az rosszal fizetett érte.

Talán emlékszel, hogy Dávidot Sámuel királlyá kente fel, de még mindig Saul uralkodott. Saul igen féltékeny volt Dávidra, és életre-halálra kerestette a katonáival. Így aztán Dávid is maga köré gyűjtött egy jókora csapatot, de igyekezett elrejtőzni Saul elől. Persze nemcsak magát védte, hanem a környékbeli gazdákat is, hogy ne támadják meg őket a rablók, és a nyájból se ragadjanak el egyet sem a vadállatok. Jó volt ez az egyezség mindenkinek. A gazdák biztonságban érezték magukat, mert Dávid katonái megvédték őket minden bajtól. Dávid pedig élelmet kapott a gazdáktól a védelemért cserébe, amire nagy szüksége volt, hiszen a katonáit etetnie kellett. Igen ám, de az egyik gazda, Nábál nem akart fizetni Dávidnak. Nem volt túl okos ember, az egyszer biztos, hiszen a neve is a nbáláh szóra hajaz, ami azt jelenti: ostoba. És a viselkedése is mutatja, hogy eléggé az volt szegény. Dávid ugyanis elküldte hozzá a katonáit, és kérte, hogy fizesse meg a védelem árát, Nábál azonban nemhogy nem fizetett, hanem még csúfolódni is kezdett:

– Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? – kérdezte gúnyosan, és kerek perec letagadta, hogy valaha ismerte Dávidot.

Amikor ezt Dávid meghallotta, dühbe gurult. – Micsoda!? Hogy nem segít? Hát hiába vigyáztam ennek az embernek mindenére a pusztában, ő a jót rosszal viszonozza? Dávid felkötötte a kardját, és felvonult négyszáz emberével, hogy most aztán móresre tanítják azt a felfuvalkodott Nábált. De szerencsére nem történt semmi baj, mert Nábálnak volt egy okos felesége, Abigail. Amint meghallotta, milyen ostobán viselkedett a férje, azonnal cselekedett. Vett kétszáz kenyeret, két tömlő bort és öt juhot elkészítve, öt mérték pörkölt búzát, száz csomó aszú szőlőt, kétszáz fügekalácsot, szamarakra rakta, és addig ment, amíg meg nem találta Dávidot. Épp szembejött velük az úton, látszott, hogy fel van dúlva. Abigail sietve leszállt a szamárról, és a földre borult Dávid előtt.

– Kérlek, uram, ne törődj Nábállal, ezzel a megátalkodott emberrel, mert olyan ő, amilyen a neve. Bolond, hát bolondságot csinál. De fogadd el tőlem ezeket az ajándékokat, hiszen jót tettél velünk. Abigail könyörgő szavára Dávid is megenyhült. Nem bántotta Nábált és a háza népét. Ám Abigail nagyon megtetszett neki, mert nemcsak jószívű volt és igazságszerető, hanem okos is. Így amikor a bolond Nábál meghalt, Dávid feleségül vette Abigailt. Hiszen a jótett jót érdemel.