Karácsony Sándor: Református értelmiségünk lelki gátlásai

(Református Figyelő, 1928. november 10., folytatás)

Van aztán negatív református is. Ez, ha vallásos, ad analogiam az, látván a katholikus hitélet megújhodását, annak letagadhatatlan eredményeit, és érezvén a maga háttérbe szorulását. A nem vallásos típus pedig úgy református, hogy nem zsidó, nem pápista, sőt még nem is lutheránus. Nem idegenből ideplántált pietista, hanem igaz magyar, nem szemforgató, hanem felvilágosult, haladó gondolkozású, józan magyar elme, nem kapkod minden újításon, hanem ragaszkodik a történelmi tradíciókhoz. Mondanom is fölösleges, hogy a nemmel párhuzamos igenlő részek csupán elképzelések, hiszen a régi magyar tradíciókat féltő atyafiaknak sejtelmük sincs a régi magyar kegyesség ragyogó példáiról. Torz formái ezek a református egyháziasságnak, de valamit nem lehet és nem is szabad elvitatni tőlük: mindegyik szeretne és akar is a maga módja szerint református lenni.

Csak a nagyítóüvegnek árulják el lényegében változatlan és mindig azonos kristályosodási tengelyeiket, de figyelmes szem számára elárulják mégis. Azonkívül egyet nem szabad elfelejtenünk. Olyanok, amilyenek, de a mi kezünkön és a mi gondolkozásunk mellett váltak ilyenekké. Mindenképpen a mi kötelezettségünk utánanézni, hogyan történhetett ez meg, és hogyan történhetnék jobban a most felnövő emberöltő lehetőségein keresztül. Körülbelül kétségtelen, hogy a meglevő formákból hiányzik az életerő, akkor pedig a bajok, a vegetálás alapvető oka: őszinteséghiány. […]

A hazug helyzetet konzerválni szeretné, mert fél a hirtelen változás kockázatától. Egyházunk alappillérei: a kegyelem dogmatikai hangsúlyozása, az individualizmus módszeres alkalmazása és a demokrácia beépítése az egyházszervezetbe. Intelligenciánk azért senyved, mert ezeknek az elveknek a megkerülésével vagy egyenes meghamisításával neveltük fel őket ugyanezeknek az elveknek a szolgálatára. Ez pedig élettani és lélektani képtelenség.

(folytatjuk)