Nem a virágvasárnap konkrét eseményeit írja le a mai szakasz – annak beszámolója különösen is szűkszavú János evangéliumában (Jn 12,12–19), mégis a mai ünnepnapra illő Ige ez, amennyiben Jézussal kapcsolatos különféle viszonyulásokat mutat be. Szól olyanokról, akik felismerték Jézusban Isten küldöttét: „ők is felismerték, hogy te küldtél el engem.” (25) Erről szólt a virágvasárnap is. Akiknek adatott, főképpen a kicsinyeknek, egyszerűeknek, gyermekeknek, tiszta szívűeknek, azok már azon a ponton megláthatták a szamárháton ügető Jézusban Isten küldöttét, megkaphatták azt az örömöt, amely az Istennel való találkozást megtapasztaló ember öröme: „Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében, Izráel Királya!” (Jn 12,13) A világ a maga igaztalanságával, Istentől való eltávolodottságával nem lehetett képes az „igazságos Atyát” megismerni. Ezért Isten, alkalmazkodva a mi felfogóképességünkhöz, Jézusban emberi nyelven mondta el, kicsoda ő, és mit akar az emberekkel (25). Jézus megismertette velünk Isten „nevét”. A név a Bibliában egy személy legfőbb jellegzetességét, igazi valóját jelzi. Jézus megismertette velünk Isten igaz valóját, és az nem más, mint „a szeretet, amellyel engem szerettél.” (26)

3Móz 17

482. dicséret

Még az elfogatás történetében is szemléletesen ábrázolódik ki Jézus köztünk végzett forgolódásának egyik jellegzetessége: minden ártalomtól óvja nemcsak az övéit, hanem magát az embert általában. Például látva a Júdás vezette martalócokat, elejét kívánja venni minden felesleges vérontásnak, és még mielőtt árulója azonosíthatná őt, az elfogók elé lép, és megkérdezi, kit keresnek. Amikor a nevét mondják, rögtön felel: „Én vagyok...” A katonák felelete utáni megtántorodása és földre esése valóban lehet isteni bemutatkozásának természetfeletti hatása, ahogy ezt sok magyarázó állítja, de szintén utalhat arra a felfordulásra, dulakodásra, amely a következőkben kialakulhatott a katonák és a tanítványok között. Jézus viszont felülemelkedik e káoszon, megálljt szab az erőszaknak: ha engem kerestek, a többieket hagyjátok elmenni! Péter, tedd hüvelyébe a kardodat! Jézus Krisztus elfogása közepette is úgy mutatkozik, mint Úr, mint aki nem veszti el uralmát az események felett, mint aki nem elszenvedője, akaratlan áldozata, hanem tevékeny részese annak, aminek az Atya akarata alapján meg kell történnie. „Ki mindent kézen fogva tart, / Megfogattatni így akart.”

3Móz 18

483. dicséret

„Aki eddig a nagy tanács törvényszéke előtt megjelent, alázatosan és tartózkodóan viselkedett, fekete ruhában és hosszan leeresztett hajjal jött, mintegy hogy szánalmat keltsen bennünk” – idézi fel Josephus Flavius zsidó történetíró a nagytanács előtt megszokott és elvárt viselkedést (A zsidók története, XIV. 9.). Jézus magatartása és válaszai ehhez képest meglehetősen dacosaknak tűnnek. Pedig nem dacról van szó, hanem arról a nyíltságról és egyenességről, amely Jézust egész életében jellemezte: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz.” (20) Jézus nem kíván részt venni az emberi színjátékban, amelyet vele a politikai aktorok terveznek. Megalázkodást, meghunyászkodást várnak tőle. Jézusnak nincs miért meghunyászkodnia. Szavaiért vállalja a felelősséget, amit mondott, kijelentett, mind az Atya akaratából származott, nincs mit visszavonnia belőle. Nem is akarna belőle semmit megtagadni. Tudja, az életével felel az Isten üzenete melletti megmaradásáért, de ő már ebben is döntést hozott: „Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” (11)

3Móz 19

484. dicséret

A megkötözött Jézust a legkorábbi „ügyfélfogadási” idő (28) alkalmával a római helytartóhoz vivő zsidók nem mennek be a helytartóságra, hiszen a pogány istenségekkel telezsúfolt épület, a félelemmel tisztelt, de bálványimádásuk miatt megvetett rómaiak közelsége éppen a várt ünnep előtt tenné tisztátalanná őket. Megkülönböztetett módon törődnek kultikus tisztán maradásukkal, közben egy olyan ember koncepciós perét készítik elő, akit ártatlanul, irigységük és hatalomféltésük okán akarnak kivégeztetni. Milyen intő jel számunkra a vakságuk! Eltávolodtunk Istentől, ha neki csak parancsolatainak felszínes, külsődleges megtartásával tetszelgünk, de közben valós, belső szándékainkat önszeretetünk határozza meg. Veszélyes tévedése a keresztyén létnek, hogy úgy hiszi, pusztán külsőségek és látszatok által eleget tehet Istennek, miközben szívét, gondolatait, tetteit távol tarthatja tőle. „Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!” (1Sám 15,22)

3Móz 20

485. dicséret

Azt, hogy az ember Isten nélkül mennyire kifordulhat önmagából, mutatják Jézus szenvedéstörténetének szereplői is. Szerepcserék sorát látjuk itt. A papok, akiknek szájából törvényt várnak (Mal 2,7), a legnagyobb törvénytelenséget, az ártatlan vér kiontását követelik (15). Pilátus saját hatalmának törékenységével szembesül, amikor a főpapok megzsarolják, hogy ha továbbra is Jézus szabadon engedésén igyekszik (12), bevádolják az udvarnál: „nem vagy a császár barátja” (12). A nagytanács, a zsidó nép nemzeti autonómiájának utolsó, töredékes emléke hazaárulásnak beillő szólamot hangoztat: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (15) Velük szemben félholtra verve, tövissel koronázva, bíbor katonaköpenyben közszemlére állítva az a Jézus, aki nem „cserél szerepet”: továbbra is belehelyezkedik az Atya akaratába, hű és igaz marad, Istennel marad. Ő itt az igazi főpap, hiszen Isten kegyelme szolgálatában kész a népért odaáldozni a legdrágábbat, saját magát. Ő az igazi bíró: nem pillanatnyi hatalmi játszmák alapján, hanem Isten örök tanácsa és végzése alapján ítél. Hiteles, önazonos, az alantasságukban hiábavaló emberi játszmákra nemet mondó élet egyedül Istennel maradva lehetséges.

3Móz 21

491. dicséret

János a többi evangélistánál nagyobb jelentőséget tulajdonít a Jézus keresztjére helyezett feliratnak. Ha nem is a római jog előírása, mégis a rómaiak bürokratikus hajlama és rendezettségre való igénye alapján a kivégzettek keresztjeire nemegyszer kis táblát, „titulust” helyeztek azzal, milyen „címen” ítélték halálra a kivégzettet. Pilátus Jézusnak háromnyelvű – héber, latin és görög – titulust készített. Rajta az ítélet jogcíme egyben tisztséget is jelölt: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” János evangélista szerint Pilátus valamiféle elégtétel gyanánt is íratta ezt a szöveget a táblára. Joggal sejthette, a „nem királyunk van, hanem császárunk!” (15) szólamát hangoztató főpapokat zavarni fogja. De a papokat azért is zavarhatta a felirat, mert, mint János kiemeli, az emberek közül sokan olvashatták el azt. Ezzel Pilátus akaratán és tudtán kívül egyfajta isteni üzenetet közvetített, esélyt adott arra, hogy azt lássák, olvassák, és esetleg elgondolkozzanak a tartalmáról: miért kellett Jézusnak kínhalált szenvednie, valóban mégis valamifajta királya ő a népének? Milyen talányosak Isten útjai az emberekhez! (Róm 11,33) Isten még az istentelen helytartó rosszmájú szándékát is fel tudja használni a maga céljaira. Semmi sem állhat az útjába, hogy üzenetét eljuttassa azokhoz, akikhez akarja! (Ézs 55,11)

3Móz 22,1–16

490. dicséret

Meglepő és megdöbbentő az a részletes alaposság, amellyel János leírja Jézus halálának körülményeit: ahogy kilehelte lelkét (30); a katonák, akiknek az volt a feladatuk, hogy a halált meggyorsítandó eltörjék a lábszárcsontját, látták, nincs erre szükség, mert már halott (33); még lándzsát is döfnek az oldalába, amelyből vér és víz folyik ki (34). Az embert az az érzet veszi elő, mintha Jánosnak bizonygatnia kellett volna, hogy Jézus valósággal meghalt. Valóban, az első század vége felé, amikor János az evangéliumát körvonalazta, az a – pogány filozófián alapuló – nézet terjedt el a keresztyének között is, hogy Jézusnak nem hús-vér emberi teste, hanem csak látszatteste volt, mintha egyfajta isteni „shologramként” érkezett volna közénk. A platonizmus anyag és lélek közti erős különbségtétele nem tartotta összeegyeztethetőnek az isteni és emberi ilyen találkozását. János már evangéliuma kezdetén vitatkozik e nézettel, amikor hangoztatja: „Az Ige testté lett...” (Jn 1,14) De a halál ilyen plasztikus leírásával már az elkövetkező feltámadás valóságára is előkészíti hallgatóságát: Jézus nem látszathalálból, tetszhalotti létből, hanem valóságos halálból támadt valóságos életre.

3Móz 22 17–33

492. dicséret