Karácsony Sándor: Református értelmiségünk lelki gátlásai

(Református Figyelő, 1928. november 10. – folytatás)

Mert nézzük csak, hogyan nőtt fel az az intelligencia, amelynek az egyházi életben való jó vagy rossz forgolódása éppen napjainkban aktuális? Hogyan neveltük őket demokratikus egyháztagokká? Úgy, ahogy demokratikus állampolgárokká neveltük: egész középiskolai pályájukon gondosan szeparálva őket más pályákra készülőktől, beléjük nevelve felsőbbrendűségük tudatát. […]

Nincs ezúttal alkalom és idő, hogy ennek a pedagógiának a megváltoztatásáról, különösen a nehézségeiről beszélgessünk, de nem is ez a célunk. Azt akartuk megmutatni, hogy lehetetlenséget követelünk azoktól, akiket így készítettünk elő egyháztagságuk gyakorlatára, mikor azt várjuk tőlük, hogy beléjük nevelt hibákat tömegesen, egyszerre vetkőzzenek le. És hiába is tennék. Levetkőzhető elemek úgy is csak formák. De a mi egyházi életünknek a tartalma is telítve van idegen elemekkel, amelyek üres és lélek nélküli történelmi időszakokban lopakodtak bele, és semmi közük eklézsiánk struktív elemeihez. Meglétük azonban tagadhatatlan. Apologétikánk is hibás kiindulóponttal dolgozik. Mi a lázadó emberi gondolatokat úgy akarjuk Krisztus foglyaivá tenni, hogy tagadjuk létjogosultságukat. Lehetetlen feladat ez a jelenlegi iskolarendszer mellett: heti két órában heti huszonnyolc órával szemben. És felesleges is. A korszerű eszmeáramlatoknak nem téves, hanem elégtelen és céltalan voltát kellene inkább hangsúlyoznunk. Történelmi tudatunk is hiányos és tökéletlen. […]

És végül minden bajnak egyedüli szülőokaképpen soha, sehol nem hangsúlyozzuk eléggé a kegyelem tényének realitását. Azért hánytorgatják annyit velünk szemben is, saját sorainkban is a predesztinációt. És azért magyarázzák minduntalan félre. Pedig ha ez hovatovább megtörténnék, megszaporodnának a keresztyén élmények, egyre szükségesebbé válnék a pásztorok, doktorok és presbiterek bizonyságtétele, tartalommal telnének meg a formák.