... írja Pál apostol a korinthusiaknak (1Kor 5,7–8), ezért nem lehet régi módon élni, ahogy mondja, régi kovásszal, csak megújult élettel, a Krisztusban való hittel. Jézusnak a János evangéliuma 17. részében leírt imádságát főpapi imának nevezzük.

A jeruzsálemi templom főpapjának két különleges szolgálata volt, amelyeket csak ő végezhetett: imádkozott az egész népért, és évente egyszer bement a szentek szentjébe, hogy bemutassa a nagy engesztelő áldozatot a népért. Mindez előképe volt Jézus szolgálatának, aki nemcsak imádkozott az övéjért, de egyszer és mindenkorra bemutatta a legnagyobb áldozatot. Bűn nélküliként szenvedett a golgotai kereszten az embervilágért.

Ezek fényében egészen különös értelme van az imádságának. Ez volt egyben Jézus végrendelete is, amelyben összefoglalta földi küldetése lényegét: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél!” (Jn 17,20–22).

A hitben és szeretetben való egység és a feltámadott Úrral való lelki közösség az az alap, amelyen a tizenkét fős apostoli körből kinőtt az anyaszentegyház, közösségeinket ma is ez tudja megtartani.

Nincs más közbenjáró, egyedül Jézus, ahogy a szép énekünkben is hangzik:

„Krisztus, ártatlan Bárány, / ki miértünk megholtál, / A keresztfa oltárán / nagy engedelmes voltál. / Hordozván bűneinket, / te váltottál meg minket: / Irgalmazz nékünk, ó, Jézus!”