Jubileumot ünnepel: hetven éve szolgál a cigánymisszióban. Hogyan kezdődött?

Úgy, hogy a Szentháromság Isten engem erre a kemény munkára kiválasztott. A cigányokhoz köthető első emlékem – az akkor ott még látható vándorcigányokról – több mint hetvenöt éves. Éppen a nagy Szovjetunióból menekülő családunknak volt egy mintegy kétéves megállója az akkor már ismét Romániához tartozó Tamásváralján. Kisgyerekként észrevettem, hogy a cigányok nem olyanok, mint mi, és bár mi is szekérrel menekültünk, mégis más volt az ő helyzetük. Ez az élmény ma már nemcsak kiválasztásnak, hanem felkészítésnek is tűnik számomra.

Hol kezdte el a missziós szolgálatát?

A családunk Csehszlovákiából, majd a Szovjetunióból való menekülés, a Romániából való kiutasítás után édesapám szülőfalujába, Hajdúhadházra költözött. Akkoriban Horváth Lajos szolgált ott segédlelkészként, ő kért meg arra, hogy járjak vele az egyik nagy cigánytelepre, ahol prédikált. A hegedűmmel éneket tanítottam, illetve vezettem. Valóban ott kezdődött el valami azzal, hogy szolgáltam a cigányoknak, segítettem őket. Ez lényeges, de gyerekként még nem is tudhattam. Ahogyan azt sem, hogy a különböző iskolákban és munkahelyeimen szerzett ismereteim milyen hasznosak lesznek a lelkészi munkában. Gyermekkorom óta folyamatosan tanulok – még nyugdíjasan is. Igaz, a tananyag, az oktatók, a módszerek, a körülmények, maga a körülöttünk lévő világ, benne mi, emberek is, sokat változtunk.

Hogyan folytatódott ez a tanulás? Mikor lett nyilvánvalóvá az életében a cigány emberek felé fordulás szükségessége?

Második szolgálati helyemen, Nyíradonyban volt olyan év, hogy a tizenöt megkeresztelt gyerekből tizennégy cigány volt. Itt intenzív tanulási folyamat kezdődött: mindent elolvastam a cigányokról, amit lehetett. Minden alkalmat megragadtam, hogy személyesen találkozzam velük, minél jobban megismerjem őket. Mihelyt lehetett, felvettem a kapcsolatot az európai egyházak cigányokért dolgozó – katolikus és újprotestáns – misszióinak alapítóival. Hat éven keresztül Kelet-Európát képviselő alelnöke voltam az európai katolikus cigánymissziós szervezetnek. Sikeres, örömteli, tartalmas évek voltak ezek a nyíradonyi református cigányokkal. Testvéreink megerősödtek abban, hogy ők is megváltott, megigazított, szabad emberek, akik győztesen kerülhetnek ki a bűn és a halál elleni küzdelemből.

Miben változtak a dolgok, amikor családjával Nyíregyházára költözött?

A cigányokkal való személyes foglalkozás helyett előtérbe kerültek a közösségek: egyházunk cigánymissziójának vezetőjeként ennek elméletével, illetve a munkát végzőkkel foglalkoztam. Ennek során indítottam el például a Kelet-európai Cigányokat Lelkigondozók Konferenciája (KCLK) találkozóit. Majd a diakónia felé fordulás új feladatokat hozott, ennél is a tanulás volt a felkészülés. (A kandidátusi dolgozatom a gyülekezeti diakóniáról szólt.) A cigánymisszióban csodákat lehetett tenni hittel, reménnyel, különösen szeretettel. Ezért nevezem én életem első negyvenöt évét a „lelki” korszakomnak. A diakóniához sok pénz és komoly szaktudás kell. Ezért örülök annak, hogy a második, „testi” korszakom csak huszonöt évig tartott, mivel ötven éven keresztül hétköznapokon tíz-tizenkét őrát dolgoztam. Volt, amikor vasárnaponként nyolc istentiszteletet tartottam, közben hetven kilométert utaztam.

Tíz éve már, hogy nyugdíjba kerültem, azóta megelégszem a napi nyolc órával is, ráadásul ebben sok fizikai munka is van. Azóta szabadok a vasárnapjaim, nem munkával telnek, hanem feltöltődéssel, pihenéssel. Az istentiszteleteken való részvétel megnyugtató, felüdítő, mert a megváltottak hálaalkalma, amelyet meghatároz a Szentlélek első ajándéka, az öröm. Ezért a nyugdíjban töltött éveket „Szentlélek-korszaknak” neveztem el. Írtam egy habilitációs dolgozatot is a hit, remény, szeretet nonverbális kommunikációjáról, azaz a Szentlélek munkájáról. E gondolatsor hétköznapi valóságát éltem át az eddigi nyolcvan évem alatt.