Nagyböjt idejében bűnbánattal és alázattal fordulunk oda Jézus Krisztus szenvedésének történetéhez. Hiszen az ő szenvedéséből és halálából fakad számunkra az élet. Az ő lelki és testi sebeivel gyógyulunk mindnyájan. Az ő szenvedése az a csoda, amely gyógyító, felemelő, vigasztaló, megváltó erőként árad be az életünkbe, a szenvedésünkbe. Tekintsen most a lelkünk egészen a szenvedő Megváltó drága személyére, hogy a belőle kiáradó fényben és kegyelemben jobban megismerhessük őt és önmagunkat!

A nagycsütörtöki utolsó vacsora a passiótörténet egyik legfájdalmasabb részlete. Együtt ülnek Jézus és tanítványai, a Mester és legbizalmasabb követői, hogy elfogyasszák a páskabárányt. Amint leülnek és esznek, a megható, ünnepélyes együttlétben egyszer csak megszólal Jézus: „Bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem, aki együtt eszik velem.” Irtózatos lehetett ez a bejelentés ott, az áhítatos csendben! Micsoda rettenetes gondolat: az Úr Jézus árulója egy az apostolok közül, egy a tizenkettő közül, azok közül, akik naponként vele jártak, akik most is vele ünnepelnek, vele egy tálból esznek, egy azok közül, akiket ő választott ki! Ezek közül az egyik árulja el a Mestert?! Lehetséges ez? – Igen! Így történt. Az az ember, aki ezt megtette, tudva, hogy ártatlan vért árul el – tanítványa volt, a legbelsőbb körből való!