Még nem is érkezett el Jézus feltámadásának órája, de kereszthalála már maga választópont. Megmozgat olyanokat, akik eddig csak távolabbról figyelték őt, ízlelgették tanítását, de csak szenvedését és áldozatát látva fogadták el igazságát. Ilyen Nikodémus is. „Először éjszaka ment Jézushoz” (39), mert magas vezetői pozíciója miatt nem akart együtt mutatkozni az ellentmondásos megítélésű rabbival. Amit akkor Jézus az ember Lélek által való újjászületésének szükségességéről mondott neki (Jn 3,7), elkezdett érlelődni a szívében. Erről tanúskodik, hogy amikor a nagytanácsban előkerül Jézus elítélésének kérdése, ha burkoltan és áttételesen is, de felszólal mellette (Jn 7,50–51). Itt viszont már nem rejtőzködik tovább. A gyászolók lelkiismeret-furdalását mutatja a sok koszorú – Nikodémus is halálában halmozza el Jézust nagy vagyont érő, drága kenetekkel. Mindez azonban mutatja sajnálatát, megbecsülését – s ami a legfontosabb, kiállását mellette: már ő is Jézusé. Vannak hirtelen megtérések, de előfordul az is, hogy valakit lépésről lépésre avat magáévá az Úr. Nekünk pedig a reményteljes várás marad: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1,6)

3Móz 23,1–25

503. dicséret

Lányi Gábor

Mi történik Jézus sírjánál? Mária Magdolna nem azt látja a sírnál, amit várt, nem tudja, mitévő legyen, fut a tanítványokhoz. Nem kap a kérdésére feleletet. Odasiet a tanítványokhoz, de azok csak vele (vagy őt leelőzve) tudnak futni, hiszen maguk sem értik, mi történt. Rohanó világban élünk, tele gonddal, bajjal, és olyan gyakran szaladunk ide-oda, keresve a megoldást, a gyógyulást. Nem rossz helyre rohanunk-e sokszor? Félünk a magánytól, de a testvérnél sem találjuk meg azt a megnyugvást, amelyet keresünk. Két tanítvány a hír hallatára fut. Nem egyforma sebességgel. Együtt indulnak, de nem egyszerre érnek oda, s amit látnak, az sem ugyanazt ébreszti bennük. Nem vagyunk egyformák, van, akinek kevesebb, másnak több ismeret szükséges ahhoz, hogy higgyen, s változás következzen be az életében. Bár a szeretett tanítvány lát és hisz, hitét ekkor még nem osztja meg. Nem vagyunk-e mi is ilyen magányos keresztyének? Mária Magdaléna elsorolja nekik, mit tapasztalt a sírnál, de mintha figyelmen kívül hagynák, hazatérnek. Mintha ott sem volna. Hazamennek. A húsvét elmúltával egyszerűen csak visszatérünk a megszokott hétköznapokba? Hitre jutásunknak van-e látható következménye? Vagy csak végezzük a feladatainkat, egyik helyről megyünk a másikra, s megtartjuk magunkban érzéseinket, gondolatainkat, vagy megosztjuk a másikkal, erősítve ezzel egymás hitét? 3Móz 23,26–44

512. dicséret

Mária Magdaléna ismét egyedül a sírnál. Kint áll, elfoglalva saját fájdalmával. Jézus megszólítja: „Asszony...” Az általános megnevezés alól ki lehet bújni. Amíg általánosságban hangzik, hogy Isten a világ Ura, ő az, aki örök élettel ajándékoz meg, addig csak tan a számunkra, amelyre könnyen azt mondjuk: igen, tudni kell, mi történt – de nem tudjuk, miért kell ismernünk. Mintha minden más tudás fontosabb volna ma a világban, mint annak a megismerése, aki a világ Ura! Ez addig, amíg személyesen meg nem szólít, így is van. Fogalma sincs arról, ki teszi, azt gondolja, a kertész. Nem tudja, de vádolja az ismeretlent. Vegyük szemügyre a vádjainkat! Mennyire jellemző ránk, hogy másokat okolunk, teszünk felelőssé azért, ha nem találjuk meg az elképzelésünknek megfelelő megoldást? De ott van az a kizárólagos igény is: mondd meg, hova tetted, és én elviszem őt. Jézus itt nevén szólítja, ekkor ismeri fel. Személyesen hív el. Tanítvánnyá tesz. Ő az, aki megajándékoz a hit felismerésével. Szükségünk van az ő szavára, nemcsak mint ismeretre, hanem mint életre vivő Igére. A közelében kell lennünk, hogy megszólíthasson, hogy ne csak halljunk, hanem értsünk és lássunk is!

3Móz 24

516. dicséret

Pontos idő- és helymeghatározást olvasunk meghatározott szereplőkkel, tényszerű élethelyzetben: a hét első napján, ahol egybegyűltek a tanítványok, s zárt ajtók mögött vannak a zsidóktól való félelem miatt. A mi életünkben is tetten érhető ez az életérzés. Annyi minden okoz félelmet! Óvakodunk a sötéttől, féltjük életünket, szeretteink életét. Tartunk attól, hogy az emberek többet megtudnak rólunk, mint szeretnénk, s titkolózunk, mert félünk. Bizonytalannak látjuk a jövendőt, ezért bezárkózunk. János lényegesnek ítéli megemlíteni a zárt ajtókat, mert így nyilvánvalóvá válik, Jézus előtt nincs zár, neki hatalma van afelett is. Jézus magától értetődően ment be. A feltámadott test számára nem léteznek falak, nincs gát előtte. Isten hatalma minden szerintünk létező akadályt legyőz. A bezárkózás ellenére közéjük érkezik, megáll középen, és megszólítja őket: Békesség néktek! Erre van szüksége mindenkinek. Jézus nem csak kijelenti: békesség, ő maga hozza azt. Mindaz, amit eddig mondott, valósággá válik, van hatalma élet és halál felett. Van remény, van tovább.

3Móz 25,1–34

517. dicséret

Tamás külön utakon járt, amikor Jézus megjelent a tanítványoknak. Úgy is mondhatjuk, intézte a maga ügyeit. A tanítványok lelkesedése nem ragadja magával. Bátran vállalja: ha nem látom, ha nem tapasztalom, ha nem érintem meg, semmiképpen el nem hiszem. Később tapasztalja meg a feltámadott Úr hatalmát, mert nincs a helyén, nincs a többiekkel. De Jézusnak gondja van rá, hogy megtapasztalhassa. Megjelenik olyankor, amikor Tamás is jelen van. Szól: „Békesség nektek!” – és a továbbiakban csak Tamással foglalkozik. Érzékelteti, tudja mit kért, és megmutatja, eleget tehet kérésének azért, hogy higgyen. Ezért még a sebeit is odatartja, pedig Mária Magdolnához még úgy szólt, „ne érints engem”. (17) Minden a hitre jutásért történt, s így van ez a mi életünkben is. Tamás Krisztussal a közösségben találkozik, most nem jár külön úton, s nincs tovább hely a kételkedésnek sem, már nem szükséges az érintés sem. Hangzik a boldog felismerés. Kerülő- és külön útjaink ellenére tudjuk mi is boldogan megvallani, te vagy az: „Én Uram és én Istenem!” (28) Minden azért történik, „hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (31).

3Móz 25,35–55

509. dicséret

Péter így szólt: „Elmegyek halászni” – teszem, amihez értek. Jézus nincs itt, el kell végezni a teendőket, ennivalóra van szükség – „elmegyünk veled”. Péter halász volt, a háló mellől hívta el Jézus. Aki most nincs itt, bár él, tanújelét adta feltámadásának, de akkor nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Visszatérnek oda, ahonnan elindultak, a megszokott életbe. Mi a dolgunk Jézus tanítványaiként? Mit kezdjek a bibliaismerettel, azzal, hogy Isten kiválasztott? Megyek dolgozni, tanulni. Ezenkívül? Ahogy akkor, ott nem értették a tanítványok, sokszor ma sem ismerjük fel, mit kell tennünk, mire jó ez az egész. Azért nem, mert nincs türelmünk várni. Tegyük hasznossá magunkat! Türelmetlenségüknek nincs gyümölcse. Elindultak, és nem fogtak semmit. Jézus a kudarccal teli helyzetben megszólítja őket: „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok.” (6) Szól, feladatot ad, s amikor engedelmeskednek, megtapasztalják, tele lesz a háló. Ő tud adni, amikor nincs, mindent elkészített. János felismeri: aki a parton áll, az Úr. Péter, aki a halászást kezdeményezte, meg tud feledkezni a halról, és siet, hogy minél előbb Jézushoz érjen. Megfeledkezve harcainkról, kudarcainkról igyekezzünk ahhoz, aki hív és vár!

3Móz 26,1–13

314. dicséret

Mit hoz a jövő? De szeretnénk tudni! Nem csak ma, akkor is, örök emberi kérdés, hogyan viszonyuljunk önmagunkhoz, a másikhoz. Péter észreveszi, hogy János is ott van, s azt szeretné tudni, mi lesz a másikkal. Azzal foglalkozik, ami nem tartozik rá. Nem kérdezzük-e sokszor olyan dologról Jézust, ami nem tartozik ránk? Mindent szeretnénk tudni, mindenhez szeretnénk hozzászólni. Pedig csak egy feladatunk van, hogy kövessük őt! Péter a másikról kérdez, s félreérti – ő is, akik hallották, azok is – Jézust. „Elterjedt tehát a testvérek között az a mondás, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?” (23) Még Jézus szavait is félreértették. Lényeges, azt az üzenetet kell tovább adni, amelyik ránk tartozik, és azt elferdítés nélkül. Ne az töltse be gondolatainkat, mit tesz, mit kapott a másik, arra figyeljünk, nekünk mi a feladatunk! Ez ma is ugyanaz: „Te kövess engem!” De nehezen tudjuk megtanulni ezt a leckét!

3Móz 26,14–46

1. zsoltár

Júdás levelében nem azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak testvére (Mt 13,55), hanem: szolgája. Nem a vérségi kötelékkel szeretné felhívni magára a figyelmet, lényegesebb egy más kapcsolat, feladat, amely hozzá fűzi. Mit tartunk fontosnak? Azt, hogy őseink is reformátusok voltak, vagy a személyes viszonyunkat Jézus Krisztushoz? A testvéri kapcsolat is megjelenik, de ezt Jakabhoz való viszonyában említi. Levele elején hangsúlyozza: szükségünk van irgalomra, amelynek bizony gyakran híjával vagyunk (irgalmas samaritánus, adós szolga), továbbá békességre, hogy ne lobbanjunk haragra minden kis semmiségen. Könnyen kimondjuk, mennyien gyűlölködnek éveken, évtizedeken keresztül, s nem arra figyelünk, hogy bizony gyakran mi is sértődötten fordulunk el egymástól. Ilyen bevezetés után Júdás a régi történetek által szembesít a „jelenkor” vétkeivel. Nekünk ismernünk kell a bibliai történeteket is, hogy felismerjük, mire akar ezek által tanítani Isten. Nem véletlenül hangzik, hogy szükségünk van, bőségesen, szeretetre, s ezért tenni is kell. Miben szeretnék bővölködni?

3Móz 27

16. zsoltár

Életünk, cselekedeteink, sikerünk Isten ígéretén alapszik, éppúgy, mint Józsué élete. Fordulóponthoz érkezett a választott nép, véget ért a pusztai vándorlás az Egyiptomból való szabadulás után. Mózes meghalt, egy korszak lezárult. Új vezetővel, új élethelyzettel szembesültek. Józsuénak nagy a felelőssége. Isten atyáknak tett ígérete kezd kibontakozni, elkezdődik a honfoglalás. Senkinek sem egyszerű ekkora változással szembesülni. A lényeg az, hogy milyen ígéretekre hagyatkozhatunk: „Veled leszek, ahogyan Mózessel is vele voltam.” (5) Nem egyszerű küldetéssel szembesült, a választott népet az ígéret földjére kellett vezetnie. Ez nem volt könnyű, ismerve, Mózes mennyit harcolt velük és értük. Kell a bátorság Józsuénak. Mózes is erre biztatta az Úr kijelentése alapján (5Móz 3,28). Az emberi buzdítás és bátorság kevés lenne. Akkor vághatunk bátran bele küldetésünkbe, akkor várhatjuk a reánk bízottak együttműködését is, ha Isten velünk van (17). Minden élethelyzetben meghatározó Isten biztatása és az ő ígérete, hogy bátran nekifoghassunk feladataink végrehajtásának.

Ef 1,1–14

561. dicséret

Éppúgy, mint annak idején Mózes (4Móz 13), Józsué is szeretne többet tudni az elfoglalandó országról és Jerikóról, az ország ,bejáratánál" lévő kánaáni városról. Jó helyen, a Jordán völgyében helyezkedik el, korábban a pálmák városának is nevezték (5Móz 34.,3). Zárt védelmi rendszer vette körül. Egy parázna nő házába tértek be. A kémek nem kapnak részletes leírást arról, mit hogyan tegyenek. A hitvallást azonban a pogány nőtől, Ráhábtól halljuk. Tettének kedvező következményéről több helyen is olvashatunk, hogyan lesz a társadalom perifériáján élő, megvetett foglalkozású nőből bibliai példakép (Jak 2,25, Zsid 11,30–31). Ráháb hite egyszerű, lényegre törő volt. Következtetett, nem csak elhitte, amit hallott: ,hallottuk, hogyan szárította ki az Úr előttetek a Vörös-tenger vizét, amikor kijöttetek Egyiptomból.." (10) A jövőről is beszél (9). Mire elég az ismeretünk? Eljutunk-e a hitvallásig, a bátor cselekvésig? (20) Mit merünk megtenni és kérni?

Ef 1, 15- 23

630. dicséret

A megszentelődés a választott nép életében meghatározott rítusok szerint történt, mint például a mosakodás, a felsőruha tisztítása (2Móz 19,10). A bibliai héberben a „szent” szó azt jelenti: a hétköznapi dolgoktól elkülönített. Miben merül ki a megszentelődésünk? Csak egy szó, amelyre életidegen gyakorlatként tekintünk? „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.” (3Móz 19,1) Igyekszünk teljesíteni a ránk háruló kötelezettségeket, de sohasem feledkezhetünk meg arról: Isten ajándékozott meg bennünket, részt adott nekünk a maga szentségéből (1Pét 1,2). A nép a feladat mellett kijelentést kap: „holnap csodákat tesz köztetek az Úr.” (5) Észre kell vennünk: Józsué hisz a csodában, annak megtörténte előtt. Ők pedig nem kérdezősködnek, egy feladatuk van, magukat megszentelve készülni a holnapra, hogy megtapasztalhassák Isten áldását. Így félelem nélkül lépnek a folyó medrébe, amikor feltornyosul a víz, és ők száraz lábbal kelhetnek át (16). Ahhoz is nyitottnak kell lenni, hogy észrevegyük Isten jelenlétét, kijelentését, csodáját. Mire mennyi időt szánunk? A szövetségládát vivő papok szilárdan álltak, míg az egész nép át nem kelt a Jordánon (17).

Ef 2,1–10

465. dicséret

Józsué ismét feladatot ad: vegyetek föl tizenkét követ a Jordán közepéből, ahol a papok lába szilárdan áll (5). Ezeket magukkal vitték a szálláshelyükre. Később emlékeztető kövekként elhelyezték azokat Gilgálban. Ez a város a későbbiekben is lényeges szerepet töltött be a nép életében (1Sám 11,15). A tizenkét kő nagy, csak a vállukra véve tudták kivinni, Izráel tizenkét törzse szerint. Ez arra emlékeztette őket és az eljövendő nemzedékeket, hogyan vezette Isten az ő népét. Ezek a kövek jelek, de elmondani nekik kell az utódok számára, honnan jöttek, hová tartoznak, milyen módon volt jelen az Úr az életükben (7). A cél: el ne felejtsék, milyen hatalmas dolgokat cselekedett velük az Úr (Zsolt 112). Annyiféle kő, tárgy van az életünkben! Ezeket sokszor oly kevésre becsüljük. Főleg, ha nem tudjuk eseményekhez kötni, ha nem mondjuk el, mire emlékeztetnek, csak értéktelen holmik maradnak. Mire kell emlékezni? Egy-egy eseményre, ahol megmutatkozott Isten hatalma. Tárgy, történés, amely egyértelműen rámutat arra, ha az Isten jelen van, a lehetetlen lehetségessé válik. Még nincs átívelő híd a folyó felett, de medrén keresztül száraz lábbal kelnek át, mert Isten jelen van, s munkálkodik. Minden azért történik, hogy „féljétek Isteneteket, az Urat mindenkor” (24).

Ef 2,11–22

590. dicséret

A megdermedt szív, a lélegzet elállása a meglepődésen túl az ijedelemre, az emberektől való félelemre mutat rá. Rémület és szent félelem között óriási a különbség. Van, akinek Isten tettei félelemre adnak okot, de ez nem vezet előre. Miközben ők azzal vannak elfoglalva, milyen félelmetes eset történt, mi lesz velük, addig a választottak számára továbbra is hangzik az útmutatás, mit kell tenniük, milyen mulasztást kell pótolniuk, hisz a vándorlás során a megszületett fiúgyermekeket nem metélték körül az Ábrahámnak adott rendelkezés szerint (1Móz 17,11). Az események ismertetése közben Józsué nemcsak különleges esemény tanúja lehet, hanem felismerheti: a hely, ahol áll, szent. Szentté válik minden hely, bárhol legyünk a világban, ahol Isten üzenetére figyelünk. A Szenttel való találkozástól válik azzá. Útközben vannak, nem templomban, nem a szent sátorban, ahogy annak idején Mózes számára az égő csipkebokornál vált szakrálissá a hely (2Móz 3,5). Mennyei és földi találkozásának pontja ez. A szent helyen másként kell viselkedni: oldd le a te saruidat! Tégy le mindent, ami megakadályoz abban, hogy Istenre figyelj! Legyünk hálásak azért, hogy Isten elhívott, megszabadított. Levetett sarukkal állhatunk meg előtte! Ő ma is adja kijelentését.

Ef 3,1–13

699. dicséret

Jerikót kettős erődfal vette körül. Ezeken kapuk voltak, azokon keresztül lehetett közlekedni. A lakók már többször is megtapasztalták azt, mennyi mindentől s mindenkitől megvédte őket a városfal. Erősségükről tettek bizonyságot korábban a Mózes által küldött kémek is (4Móz 13,28). „Izráel fiainak” (1) közeledtére a ki-be járást még jobban megszigorították, hozzáférhetetlenül lezárták. A jerikóiak emberektől félnek, s nem számítanak arra, hogy a győzelmek és a különös természeti jelenségek mögött az az Isten áll, aki előtt nincsenek akadályok, legyőzhetetlen falak, nem létezik feloldhatatlan zár. Így számítanak: a kapukat alaposan be kell zárni, ha nem engedünk se ki, se be senkit, biztonságban leszünk. Arra nem gondolnak, hogy a falak fognak leomlani, és így jutnak be a honfoglalók. Józsué a néppel együtt megtapasztalja mindazt, amit Ráháb is elhitt, amiről a kémek is bizonyságot tettek, s amit itt kijelentett az Úr (2). A város lakói hiába zárták el magukat Izráel elől. Zárkózásaink... Kitől, mitől félünk? Kit engedünk közel magunkhoz? Kiben, miben bízunk? Az Istenben való hit, a neki való feltétel nélküli engedelmesség, a türelmes várakozás fölötte áll az ellenségtől való félelemnek.

Ef 3,14–21

223. dicséret

Kun Mária