Egyházunk méltó szimbólumaként szeretünk hivatkozni az üresen hagyott, áldozati korpusz nélkül ábrázolt keresztre. Mert Krisztus, akit követünk, feltámadt a halálból. Nem találjuk sem a sírban, sem a kereszten. A kereszt üressége azonban folyamatos kísértés gyarló emberi természetünk számára. Frusztrál bennünket az üressége. Megkísért a „feszítsd meg!”-et kiáltó tömeg morális hevülete és a hangos atyafiak egyházféltő bölcselete, hogy jobb, ha egy vész, mintha az egész. A szeretetben azonban nincs félelem, mert ez gyűlöletet szül, amely – ha az egyház testében engedjük felgyülemleni –, irgalmatlanul ölet.

A szeretet olyan, Istentől ajándékba kapott szerzeményünk, amely etet, azaz éltet. A gyűlölet a kísértésben elbukva sejtmagjainkba kódolt sátáni algoritmus: ha nem engedjük, hogy a Szentlélek tűzfallal körülvegye, akkor felgyűlve bennünk, halált szerez. Vádaskodó szavakkal, az elhallgatás némaságával, önpusztítással vagy más elpusztításával. A szeretet szelíd és alázatos szívű gyümölcseit teremjük, vagy mosva kezeinket, „feszítsd meg!”-et kiáltó ítélkezők vagyunk? Még az üres kereszt is gyűlöletünk bálványoltárává válhat a szívünkben. Pogány ösztöneinkből táplálkozó „ó emberünkkel” áldozatot akarunk bemutatni rajta a magunknak elképzelt Istennek, mert a valódi arcát nem is látjuk – az aggodalom elfordítja róla tekintetünket. Leköti erőnket, hogy kiengeszteljük a vádlóinkat. Nem vagyunk képesek belenyugodni, hogy üresen hagyjuk a keresztet. A kereszt azonban betöltötte véres küldetését. Isten a történelem ura....