Duráczky Bálint szociológus 2014-es kutatásából kiderül, hogy a gyülekezeteink hatvanöt százalékában semmilyen ifjúsági munka nem folyik. Változott ez az arány az elmúlt tíz évben?

Erről azóta sem született releváns adat, de tapasztalatom szerint nem történt változás. Árnyalja a képet, hogy az ezerkétszáz gyülekezet között sok a társ- és a missziói egyházközség, vagy szórvánnyal rendelkező. Pozitívan ezt inkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy négyszázhatvan gyülekezetünkben van ifjúsági munka. Ahol nincs, ott sok esetben nem jut rá ideje a lelkésznek, amit lelkipásztorként teljesen érthetőnek gondolok. Hallottam olyanokról is, akik azt mondják, nem értenek a tizenévesekhez, ami szerintem részben van csak így: inkább azt élhetik meg, hogy nem értik a fiatalok szavajárását, az öltözetüket, a sminket, a zenéjüket, és ezért idegennek érzik őket. A kisebb gyülekezetekben közrejátszik az is, hogy minden feladatot a lelkipásztor végez, és nincs kultúrája a toborzásnak, a vezetőtárs kinevelésének, megtalálásának. Mindezek mellett domináns még a családi kultúra megváltozása is, a mai szülők egy része másképp tekint a vasárnap délelőttre, az ifjúsági órára, otthoni tanítványozásra gyermekeik tekintetében, miközben megnőtt a különórák száma is, ebben a rivalizálásban pedig veszít az ifjúsági munka.

Nem elég menő az egyházunk a fiataloknak, hogy inkább minket válasszanak a különórák helyett?

Különválasztanám a kérdést. Egyrészt a gyerekek nem feltétlen maguk döntenek arról, hogy mondjuk külön angolra vagy kémiára szeretnének járni, hanem a szüleik, akik ha járnak is gyülekezetbe, azt érzik, hogy kulturálisan, a gyermekük jövőbeni helytállása szempontjából sokkal meghatározóbb a jó angoltudás, mint a keresztyénség.

A gyülekezeteknek nem a különórákkal kell versengeniük, hanem a szülőket is kell szolgálniuk és tanítaniuk, a legnagyobb gond pedig a kommunikáció hiánya. Ha megfelelő módon beszélnénk erről, teljesen másképp alakulna az ifjúsági munka is. S hogy nem elég menő? Félrevezető kicsit a kérdés, mert a fiataloknak nem is erre van szükségük, hanem hogy ha belépnek az egyházba, azt érezzék: itt fontosak, megbecsültek, és elfogadják őket az életkori sajátosságaikkal, identitáskeresésükkel, kérdéseikkel együtt. Nem a vagányságot keresik az egyházunkban, nekik az a menő, ha kedvességet, lelkesedést tapasztalnak. A hiteles karaktert keresik, aki egyszerre tud önmaga lenni, miközben ő is elbukhat, aki jó fej, felszabadult, és közben mélyen válaszoló is.